Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - Dobos László: Kegyetlen esztendők

Megörültem, társam, Bagi Gyula is igyekezett szaporázni a lépést.

Igen ám, de a sötétben talált út két- irányba visz, a téli mezei út elvezetheti az embert faluból ki és faluba be. Én is csak jósokára jöttem rá, hogy szánúton taposunk ugyan, de a lakott helytől elfelé, folyton távolodva.

Visszafordultunk.

Bezörgettem a faluszéli első házba: az első kopogás válasz nélkül maradt, úgy látszik, nem hallották. Másodszor erősebben vertem meg az ajtót, bentről olyanféle mozgást hallottam, mintha álmában beszélne valaki.

Vártunk.

Harmadszor már nem lett volna bátorságom olyan határozottan dörömbölni egy idegen ház ajtaján. Bizonytalanabb lettem, lábra kapott bennem a félelem. Kiféle, miféle embert takarhat ez a ház? Várha- tunk-e segítséget lakóitól? Mit mondjak magunkról? Meg hát hogy is állunk e ház küszöbe előtt: barátként, vagy ellenségként?

Ismertem az ősrégi orosz szokást: a barátot, a jószándékkal érkező vendéget kenyérrel és sóval fogadták a ház küszöbén. Saját bőrömön tapasztalhattam az- ellenség fogadtatását, esztendőkön át magam is ott masíroztam közöttük.

Ellenségként vonultattak e földre.

Egy rövid perc lefolyása sok bűnért kárhoztatja az embert. Ez a bizonytalan várakozás ott a zárt ajtók előtt számtalan kérdést keltett bennem életre, s mint sokszor azelőtt, most is válasz nélkül maradtak.

Itt e zárt ajtó előtt derengett fel bennem először a vád. Töprengtem én a múltamon azelőtt is sokat, de valahogy mindig találtam mentséget... mert így van ez, az ember ilyen, inkább mentséget keres, minthogy bűnt vállaljon magára.

Szereti magát szépnek tudni az ember.

Aztán váratlanul egy arasznyira megnyílt az ajtó: a félhomályban nem vehettem ki pontosan az arc vonásait, csupán sejtettem, hogy egy álmos szemű vénasz- szony hunyorít rám.

— Padazstyi — s bezárta orrunk előtt az ajtót. Tanácstalan lettem. Mit jelent ez a várakoztatás: jót vagy rosszat. Ilyenkor egy pillanat alatt sok minden fordul meg az ember fejében. A bizonytalanság inkább félelmet szül, mint bátorítást. Kis idő múltán ismét nyílt az ajtó és az előbbi

öregasszony mécsessel világított a szemembe.

— Sto hocses — kérdezte.

— Pamaguj... pamaguj — dadogtam — bolnej ... bolnej.

— Szóidat? — s végigvilágított a ruhámon.

— Láger... ja usel — magyaráztam hadonászva — bolnej ... bolnej... pamaguj — ismételgettem kétségbeesetten.

Láttam arcán a határozatlanságot: közben az ajtó gyengén világító nyílásához lépett szökevény társam is, aki így összeégett vattaruhájával ijesztően hathatott a mécses pislákoló világánál.

Az öregasszony arcára megdöbbenés ült.

— Boga — szaladt ki a száján — és végre kitárta előttünk az ajtót. Bent még egyszer ránkvilágított, tudom nem lehetett valami bizalomgerjesztő képünk, idő kellett hozzá, míg tartózkodása felenged.

— Szóidat? — kérdezte ismételten.

— Usel... láger ... domoj — próbáltam megértetni mivoltunkat.

— Nemec?

— Venger.

Nem tudom, hogy jó vagy rossz emlékeket juttatott-e eszébe a venger szó, de úgy tűnt, hogy arcán ezután enyhültek a bizalmatlanságot és haragot őrző vonások.

Tüzet gyújtott, vizet melegített és szó nélkül hozzálátott társam sebeinek ápolásához. Előbb óvatosan leszedte, szétrepe- gette ingem darabjait a vöröses levedzö testrészekről, forró vízben kimosta azokat és kis időre odarakta szikkadni a tűzhely fölé.

Aztán lassú, vigyázó mozdulatokkal a ház sarkában álló zsákból előhúzott egy üveget: az ablak elé tartotta és hosszan méricskélte az aranysárga folyadék meny- nyiségét. Olaj, villant szemembe a fény felé tartott üveg. A háború utáni évek legdrágább kincse: zsír, zsírozó. Boltokban és mindenféle piacon halálra keresett cikk. Ünnep, nagy ünnep kellett legyen, ha ehhez nyúlt a háziasszony: hacsak szűkösen öntötték is alá olajjal a leves rántását, mindjárt erősebb volt, jobban táplált.

Fürge ujjaival összegöngyöíte a félig nedves rongydarabokat, egyenként becsúsztatta azokat az üveg száján és egy szempillantásnyi időre ráfordította az olajat. Utána kiteregette a félig beolajozó- dott darabokat és ellenkezőleg ismét ösz- szehajtogatta. Ezt a hajtogatást addig ismételgette, míg olajos nem lett a rongydarabok mindkét oldala.

498