Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - Dobos László: Kegyetlen esztendők

Kórházi tudósok nem csinálhatták volna jobban: lágy mozdulatokkal körülrakta az égett részeket, egyenesre igazította a beteg fejealját és vigyázva beterítette Bagait egy jócskán elhasznált báránybundával.

— Szpi — szólt rá erélyesen a fekvő emberre.

— Vodu ... vizet, csak egy kortyot... vodu — kérlelt bennünket. Tekintetemmel hirtelen végigkutattam a ház minden sarkát és már álltam is fel, hogy vizet merítsek neki egy facsuporból.

Az öregasszony leintett.

Apróra gyalult hordóskáposztát és egy darab karalábét rakott egy kistányérra. Azzal kínálta Bagai Gyulát.

Én az asztal mellett ültem egy faragott széken és hol sorstársamra, hol az öregasszonyra pillantgattam. Az ablakon keresztül az utcára láthattam, s ha kissé jobbra dőltem a széken, betekinthettem a szembenlevő házsor egy részét.

Megdöbbentem.

Félig lerombolt faluba kerültünk: majd minden házból hiányzott valami, legtöbbjének a tetőzete volt leégve vagy lerombolva. Helyenként már látszott az emberi kéz simítása, a rombolást már enyhítették az első, a legszükségesebb tatarozások, de a pusztítás nyomai árulkodtak mindenütt, bárhová kaptam a tekintetem.

Érdekes, bejártam fél Oroszországot és csak most tűnt szemembe a rombolás: eddig, ha láttam, se láttam. Annyira elfoglalt a magam kínja-baja, hogy nem is nagyon érdekelt, ami köröttem zajlott, folyton csak a velem történt igazságtalanság keserű ízét éreztem a számban.

Kis tanulságokért sokszor nagy árat fizet az ember. Itt buktam el én is, győzőknek neveltek bennünket, elszoktam a gondolkodástól. Valami belső sugallat vagy az a sok buta parancs visszahangzott volna bennem? Nem tudom. Rászoktam arra, hogy mindig pillanatnyi helyzetem szerint ítéljem meg az életet, a háborút és mindent. A helyzet pedig, főleg a kezdet kezdetén, nekünk kedvezett. így veszti el az ember a látását, meg az egyensúlyát: olyan vagyok, akár a vak ember, aki csak egy utat képes az emlékezetében tartani, s ha erről letér, úgy mozog, mintha forgószél kapta volna a szárnyára.

A győzőt úgy nevelik, hogy csak magát lássa, a győző csak magát látja. Magasról nagyot esik az ember, sok idő kell ahhoz, míg másokat is meglát maga mellett. Ott, akkor jöttem rá, hogy embert tisztelni az

nagy dolog, beszélni lehet erről széltében hosszában, de cselekedni annál nehezebb. Kalapot emelni megtanítottak bennünket, de embert tisztelni és becsülni nem.

Először láttam életemben ezt az öregasszonyt és a faluját... micsoda üresség tátongott bennem... azután kapdostam, aminek sohasem voltam a birtokában, ott markolásztam, ahol semmit sem foghattam ... A saját maga erejébe nem fogódzhat mindig az ember, én meg nem tehettem mást, gyengeségemmel bátorítottam magam.

Az ablakon túl barátságtalanul szállingózott a hó. Az utcán itt-ott feltűnt egy ember vagy szekér: biztosan munkába

siettek. Kezdődött a reggel. Ez a vénasz- szony is úgy szorgoskodott, akár csak nagyanyám otthon. Rendet teremtett, sep- regetett, elrendezte az aprójószágot és hozzákészülődött az ebédfőzéshez: éppen úgy, mint otthon. A munkás reggelek mindenütt egyformák, csupán a hangulatuk különbözik. Felkelnek, rendberakják magukat, ebédet tarisznyáznak és indulás.

Gondolkodni szerettem volna, felmérni helyzetünket, kérdezősködni, hol is vagyunk tulajdonképpen, jó lett volna szót váltani, beszélgetni, barátkozni egy kicsit. Nem volt erőm: szempilláim elnehezedtek. Bagai Gyula már aludt és álmában fájdalmasan nyöszörgött. Én sem bírtam sokáig ezt a fárasztó ébrenlétet: az öregasszony mozgását néztem, vártam, hátha szól majd hozzám. Munkája közben gyakran a fal mellett fekvő betegre tekintett, velem nem gondolt, mintha ott sem lettem volna. Hajlongott, csörömpölt, a tüzet piszkálta, nem szólt és rám se nézett, mintha már befejezte volna beszélgetésünket.

Fáradt gondolatom, fáradt agyam ösz- szefüggéstelen képeket kapdosott elő, érez- • tem, nehezedik a fejem.

Még katona koromban egy vasárnap délután Kolomiában megpillantottam egy igen szemrevaló fehérnépet. A nyomába szegődtem: napokon át kísértem, követtem, megfigyeltem, honnan jön és hová megy. Mikor észrevette, hogy folyton után settenkedem, megrémült, eszelősen menekült előlem.

Sok leskelődés után végre mégis csak sikerült elébe kerülnöm: útját álltam és tört orosz nyelven minden bevezetés nélkül a szemébe mondtam:

— Ljubju, já ljubju.

499