Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Rácz Olivér: A helyzet további tisztázásáig (Részletek egy készülő regényből)

gott valamit, amit a hadnagy nem értett. Tanácstalanul nézegetett szét maga körül a sötétben, de a német megragadta a karját, és a következő szavakat a hadnagy már tolmács nélkül is megértette:

— Schweinerei, Sauwirtschaft, Lumpen — rikácsolta a német, és egészen közel hajolt a hadnagy arcához. — Wass sind sie, Juden? — köpte az arcába, és a hadnagy orra alá dugta világító számlapos karóráját: — Zwei minuten gib ich ihnen, dass sie mir den Weg ausleeren! Ver standén?

A hadnagy arca lángba borult. Tivadar a sötétben is látta, ahogy az ajkába harap, és vércsepp buggyan ki a foga helyén.

— Hadnagy úr, hadd ütök egyet a pofájába — ugrott oda, és a pisztolya után kapott. A hadnagy azonban félrelökte és maga is utána tántorodott: a hátuk mögött terepjáró páncélautó motorja bő- dült fel, és mire felocsúdtak, tisztára seperte előttük az utat. A bakák káromkodva, egymás hegyén-hátán tolongtak az útszéli árokba, a német főhadnagy pedig felugrott a gépkocsi hágcsójára, és félkézzel kapaszkodva, féllábon állva, mereven és előírásszerűen jelentett valamit.

A bakák megzavarodva kászálódtak elő az árokból, és megzavarodva topogtak az úton. A germán istenek rontottak közéjük, és a germán istenek még megtépetten is zordak és fenségesek voltak.

— Le kellett volna lőnöm az állatot — lihegte később a hadnagy —, le kellett volna lőnöm a piszkos, sváb kutyát! Le kellett volna lőnöm, mint a veszett kutyát — mondta harmadszor is, és elcsuklott a hangja. De Tivadar nem válaszolt.

Az utolsó légitámadás után a felderítők jelentették a rangidős századosnak (az ezredes még a tervszerű elszakadás legelején előre robogott terepszínű gépkocsiján), hogy előttük, mintegy tíz kilométernyi távolságban két falu ég, viszont az országúitól jobbra, két-három kilométernyire, csöndesnek látszó, sűrű erdővel borított dombhát emelkedik, ott tölthetnék az éjszaka hátralevő részét. A helyzet további tisztázásáig. A százados káromkodva csatolta le a térképét, a felderítők őrmestere melléje illesztette a magáét, néhány percig lázasan tanakodtak a két térkép fölött, amihez egy- szolgálatkész szakaszvezető kékfényű zseblámpája szolgáltatta a világosságot, aztán a százados

változatlanul káromkodva visszadugta a térképet a tokjába, és elrendelte az erdő felderítését.

Tivadar egy óra múlva ott ült az erdő szélén, és a hajnal derengő fényénél a kis falu felé nézett, amelyet az este hagytak el. Légvonalban alig tizenöt kilométernyire lehetett tőlük, és innen föntről egészen jól ki lehetett venni a kápolna csonka tornyát a pópa hajdani házának füstölgő romjaival. De itt fönt nem lehetett érezni az üszkösödő gerendák és a füstölgő zsup- tetők csípős szagát, itt fönt az erdő illatozott, október eleje volt, még enyhe, őszi idők jártak, lágy és nedves volt a levegő, a fák alatt sarjú fű színesedett, és Tivadar a falura gondolt.

Egyedül volt. Háta mögött, alig néhány méternyire sátorlapokba és köpenyekbe burkolózva, hátukat a fák törzsének támasztva aludtak az emberek, az őrszemek felhúzott térddel, üres szemmel meredtek maguk elé a semmibe, vagy kötelességtu- dóan, állva topogva lesték a reggelt, Tivadar mégis egyedül volt. Elvarázsolt erdő álmodó fái alól nézte a falut, szeme előtt újra felépültek a házak, az udvarokon ébredező kakasok kukorékolták a hajnalt, ásítva nyújtózkodtak a kutyák, megrázták borzas fejüket, és szimatolva indultak meg az istálló felé. A házból, ahol Tivadar lakott, görnyedt hátú, szakállas öregember lépett ki, motoszkálva hajolt le a pitvarajtó sarkához, horpadt pléhkulacsot emelt föl a földről, csodálkozva forgatta, bütykös ujjaival megkopogtatta az oldalát, aztán az ablakpárkányra állította. — Ven- gerszki szoldati — mormogta fejcsóválva, aztán a vizesveder után nyúlt.

Tivadar felsóhajtott. A házak csonka falai megnőttek, megszépültek, a szalma- zsúpok és megfeketedett zsindelytetők helyére cserép és pala került, az egész falu megújhodott, szebb lett, mint volt, népesebb lett, mint volt, a falu megrázta magát és feltámadt. Az élet mindig feltámad. De ott messzebb, a temető nem támadt fel. A temető meghalt, másodszor haltak meg a holtak, de meghaltak az élők is. A falu feltámadt, de a temetőből történelem lett, gyilkos, véres, igazságtalan, halott történelem. Miért nem lehet a falu történelem?

... A keleti égbolton ekkor tűnt fel az első, ezüstösen csillogó repülőkötelék.