Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Veres János: Két vers
Virágom - virágom Veres János A fényben állok, úgy üzenek, hóié csordogál, arany patak, vakító tükör az aszfalt. Arany az újságosbódé üvege, arany a galambdúc teteje, arany a gomb a lószerszámon, arany a gyöngy a fenyőágon. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom, gondolj rám a szagos szélben, virágom, virágom. Száll az üzenet hegyeken, folyókon keresztül, érintésétől karámba zárt hucul-kancák szügye rezdül, megérinti a hegoyldalban lapuló juh-akol tetejét, megsímogatja a menyecske homlokát, ki varrás fölé biccenti fejét, végigsimítja a bólogató hóvirágot, felköszónti a svájcisapkás kisdiákot, végigfürdi-hempergi kápráztató, vidító, újra szívemhez-fészkelődő ékeit a f öldnek; megpihen ablakod párkányán, s bársony ujjal bezörget. Piros kendődből, kedves, felém egy külön tavaszi szelet, - lelkem-árasztó szelet lebegtess ...! — Értem én, értem én az üzenetet, a folyó minden hulláma, a hullám minden kis ezüst sörényű fiókája azt motyogja, azt rezgi rám a liget, a kert, a hegyoldal bokra, házaktól, felhőktől, fáktól kérdezem: elmenjek-e érted? Jaj, sétálok, és senki sem tudja, mily nehéz lesz válaszolnom a tavaszi szélnek. Jaj, azért, mert átrágtam magam azon a sok könyvön, csak gyenge leány maradtam, nem vagyok erősebb, mint otthon a várhegyen nyíló ibolyák! — Jaj, mit gondolsz, mennyire húzza a vállam lefelé a teher, amit rágörgettél. Jaj, hát ennek születtem én a világon? Nem lenne jobb Kosztolányit olvasni, otthon a nyugágyban, ugyanúgy mint tavaly?
