Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Rácz Olivér: A helyzet további tisztázásáig (Részletek egy készülő regényből)

mókusember kutyagolt, aki a puskája végébe tűzte a kenyérzsákját, aztán átvetette a vállán, és most úgy baktatott ott gondterhelt, mélységesen civil ábrázatával, mintha krumplikapálásból igyekezne haza a mezőről, várható vihar elől. A bádoggyűjteményes öröm-szakaszvezető viszont két kézben cipelte eddigi győztes hadjáratai emlékeit, többek között egy cirill betűs táskairógépet is, amelytől semmi pénzért sem vált volna meg. Tivadar sokszor eltűnődött rajta, vajon kinek akar majd írni rajta a szakaszvezető, de aztán rájött, hogy az emberek talán nem is a foszogatás puszta gyönyöréért rabolnak össze maguk körül mindent, hanem azért, mert ezáltal mintegy megdönthetetlenül előlegezik maguk számára a hazakerülés feltétlen biztosságát.

A szakaszvezető különben végtelenül szigorú arccal nógatta az embereket, és mikor már úgy a hatodik kilométert taposták, egyre távolodva a kiürített falutól és a másodszor is holtakkal benépesített temetőtől, azt kezdte fejtegetni, hogy ez a visszavonulás — ő elhamarkodott elszakadásnak nevezte, ami szintén nagyon lendületesen hangzott — teljesen elhibázott operáció.

— A németek ezt nem így oldották volna meg — mondta —, az SS-ek egészen biztosan kierőszakolták volna a kezdeményező támadást.

Ügy ám!

Az embereket azonban ez sem lelkesítette föl, nem is bántotta, mégcsak el sem pirultak miatta. Az emberek csak annyit tudtak, hogy valahol a húzódó kilométerek végén, valahol a bizonytalan távolban csönd és pihenés vár rájuk, egy másik falu, épségben maradt pincékkel a rqmos házak alatt, esetleg szalma — a fenébe, hát még mit nem? — és alvás. Mocorgás a sötétben. Zsörtölődő, de átmenetileg mégis megbékélt morgások. Kifűzött bakancsok. Éjszaka. Éjszaka, ahogyan az ember képzeletében él. Megeresztett derékszíj. Pihenés.

De ezen az éjszakán nem pihentek. Ezen az éjszakán legalább tízszer dobták szét őket a repülőgépek, háromszor kerültek bele az ejtőernyős rakéták vesébe markoló fényébe, ezen az éjszakán további halottakat és sebesülteket veszítettek, és ezen az éjszakán találkoztak először rémülten és fejveszetten menekülő németekkel. A németek jobbról, a földek felől törtek fel az országútra, piszkosak voltak és bűzlöttek az izzadtságtól meg a lőporfüsttől, és ebben a percben nem látszottak különösebben Herrenvolknak. Olyanok voltak, mintha annakidején nem is ők masíroztak volna be Párizsba. Mintha a sáros kenyérzsákjuk mélyén nem lapulna még mindig holland tejkonzerv és belga keksz. Olyanok voltak, mintha menekülő katonák lennének. Mikor közéjük keveredtek, az egyik németül tudó legény megpróbált kifaggatni egy kormosképű rohamosztagost a helyzet felől, ez azonban csak sűrűn káromkodott, Teufelt, Banditenvolkot és schmuzige Hurrékat emlegetett. Végre egy higgadtabbnak látszó freiter félszájjal odasúgta, hogy a ruszkik valahol áttörték a frontot. Többet azonban ez sem mondott, mert egy mogorva altiszt észrevett valamit, és ellódította a freitert a magyar mellől. A bádoggyűjteményes szakaszvezető is hiába próbálkozott velük, az ő sugárzó Heil Hitler-ére sem válaszoltak, hihetőleg alkalmatlan időpontban sugárzott, sőt, a mogorva altiszt rá is figyelmes lett, és meglehetősen udvariatlanul félre penderítette az útból. Komolyan, egészen olyanok voltak, mint bármely más nemzet katonái, ha szétugrasztják őket a gránátok.

De csak addig, amíg fel nem fogták, hogy visszavonuló magyarok közé kerültek. Az első másodpercek kavarodása után meglepően gyorsan tisztázták a helyzetet, előkerültek a tisztek, vezényszavak pattogtak, az altisztek megismételték a parancsokat, és alig telt bele egy perc, a kurta katonacsizmák már ütemesen dobbantak az úton, sorok alakultak, vállak egyenesedtek — Schulter an Schulter — és Tivadar nem csodálkozott volna, ha nyomban rágyújtanak egy hetyke menetnótára. Esetleg a Horst Wessel Liedre.

— Mégiscsak nagy dolog a német fegyelem. A német szellem! — áradozott a csecse szakaszvezető, de ebben a pillanatban másodszor is félre penderítették az útból. Egy rohamsisakos, nyurga német főhadnagy tört utat az emberek között, és az alakulat parancsnokát kereste. A bakák megzavarodva bökdöstek hátra, nem nagyon tudták ugyan, mit akarhat tőlük a rohamsisakos, de mindenesetre jobbnak látták az ügyet a hátuk mögött botorkálókra hárítani. A német végre felfedezte Tivadarék hadnagyát, és egyenesen hozzá robogott. A hadnagy előzékenyen tisztelgett, és éppen barátságosan meg akarta tudakolni, miben lehet a német szolgálatá- ra^ de az megelőzte. Éles fejhangon patto