Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Eva Malinová: Ember az üveg mögött
szöbön, végiggondolta a megtett utat, mely az élet túlsó partjára vezeti e! A zsúfolt terem zsongása térítette magához. Csodál - kozva visszatekintett s megpillantotta a nyilvánosság számára szánt, az utolsó talpalatnyi helyig elfoglalt teret. Ez a közönség mintha egyetlen egy szürke SS-egyenruhába öltöztetett test lett volna. A civilruhás férfi megragadta a könyökét és a vádlottak padjához vezette, ott mellé ült, kinyitotta aktatáskáját, elövette az acél bilincseket s undok arckifejezéssel a padra helyezte. Fogai közt szűrve a hangot megszólalt: „Hier habén wir auch einen Kandi- daten“. Az ember meglepetve fölpillantott, a tekintete találkozott annak a férfinek a pillantásával, akihez a civilruhás szólt. A bört önőrök egyenruháját viselő öregember szivárványhártyája kék volt, akár egy gyermeké, s az ajka körül komikus mosoly játszott. Odaült a vádlott mellé a másik oldalról. Furcsa egy vénember. A bilincs, a halálraítélt bilincse baljós fényben csillogott. A falióra mutatója fölsóhajtott s kattanva a kilences számhoz ért. Mindnyájan felálltak. A terembe most bevonult a szenátus. Három piros talár és három szürke tábornoki egyenruha. Aztán két fekete talár: Dr. Rauch a védőügyvéd és... igen, a másik az ügyész lesz. Az utóbbi nem ment egyenesen a saját asztalához. A sánta nyomorék nem sajnálta a fáradtságot, megkerülte az egész termet s egy pillanatra megállt a vádlott előtt. Macska szemének zöld fénye átvilágolt a szemhéja közötti szűk résen, összeszorított ajka mintha fenyegetett volna: várjcsak, várj...! A terem végre megnyugodott. A szenátus elnöke az elmaradhatatlan adatokat olvasta fel. Nevét, születésének évszámát, volt foglalkozását., és a vádat: összeesküvés, hazaárulás, az összesküvés tudatos előkészítése, összesküvés a Vezér és a Birodalom ellen. A sötétruhás öregember megremegett, önkéntelenül ökölbe zárta kezét és a hüvelykujját szorongatta. Az államügyész emelkedett szólásra. A szó megadását alig lehetett hallani. Túlharsogta a közönség füttyögése és kiáltozása. Az államügyész jóformán semmit nem mondott a vádbeszédben. Frázisokat harsogott az alattomos kígyóról, aki mindenáron ki akar csúszni a birodalmi igazságszolgáltatás alól, nincs elég bizonyíték ellene, de már až is elégséges, hogy kivel társult, s milyen főbenjáró bűnről van szó. Ez a bűntény a Führer szent céljainak megvalósítását veszélyezteti... Van-e ennél nagyobb szentségtörés. Ezt a kígyót irgalom nélkül el kell taposni. Todesstrafe! Halálbüntetést! Halálbüntetést! Halálbüntetést! Halált! Halált! Legalább harmincszor hangzik el ez a szó a nagy csöndben, mindig, mint egy szörnyű fejszecsapás. Az ember tulajdonképpen nem figyel az ügyész beszédére. Valami nagyon meglepte. Az ügyész énekel, suttog, ordít, bömböl, gesztikulál — hatásra törekedik és fenyeget. — Na, nézd csak! Akárcsak az a monológ, amelyre csakhamar sor kerül! Társam, védőügyvédem, kommunista barátom a 615-ös cellából, milyen alaposan ismered őket! Hihetetlen, hihetetlen! Hirtelen nagy csend következik. A szenátus elnökének arcát mintha kőből faragták volna, egyáltalán nem hatotta meg az ügyész vádbeszéde, legalább ezerszer hallotta már — most világosan, érthetően odaszól a vádlottnak: Beschuldigte, élhet az utolsó szó jogával. A vádlott lassú léptekkel elindul a pádtól a pokoli félkör közepére. Egy nehéz tölgyfából faragott szék áll ott, talán a roskatag szerencsétlenek számára... Megragadja a széktámlát... s hirtelen megforog vele az egész világ. Csak áll, áll — nyitott szájjal — talán tíz, talán húsz vagy negyven másodpercig, egy egész örökkévalóságnak tűnik már, s egyetlen szó nem jön ki a torkán. Görcsösen összeszorított ujja a szék tölgyfa támlájába vájt tíz gödröcskébe illeszkedett. Tíz gödröcske a kemény tölgyfában! Száz és ezer vádlott és halálra ítélt nagyszerű ember kezenyoma. Sokan vagyunk! Reszkessetek, ti... nyomorultak. Abban a pillanatban visszanyeri akaratát, biztonságát. Az ember beszél. Énekel, suttog, ordít, bömböl, gesztikulál, hatásra törekedik, szemükre veti bűneinket — him- melherrgott, szinte hihetetlen — gondolja magában az ügyész. Az ember lassan befejezi. Még egy hatást keltő, hisztérikus kiáltás: — ítéljenek halálra! így élni nem lehet! — s hirtelen elhallgat. Mikor a szenátus elnöke megkérdezi, befejezte-e, azt feleli, hogy kénytelen befejezni, mert annyira izgatott, hogy már nem bír tovább szólni. A feketeruhás vénember szeme könnyes. Titokban megszorítja a vádlott karját. A szenátus pontosan négy percig tanácskozott. Az elnök fejére tette kalapját és kijelentette, hogy a vádlottat bizonyítékok hiányában felmentették. Aztán még két órahosszat szónokolt a nagy Führerröl. Az államügyész komoran ült és a falábára gondolt. A civilruhás férfi nyugodtan visszacsomagolta a bilincset. Az öregember halkan sírt. A terem lassan kiürült. Az ember megtörve, kimerültén ült helyén és semmit nem értett. — Kolléga úr, kolléga úr, kérem, én is... én is színész voltam, azelőtt, azelőtt... Fogadja el ezt a cigarettát. Ügy sem adhatok egyebet. Az öregember sírt. Megölelték egymást. Visszatérése után a moabiti fegyházban kopogtatással és dörömböléssel adták egymásnak a hírt a foglyok: a 616-ost felmentették. Az őr, akinek épp szolgálata volt, egy pillanatra megnyitotta a szomszédos cella ajtaját 485
