Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Eva Malinová: Ember az üveg mögött
s a két férfi némán, meghatódva hosszan kezet szorított. — Rendben van, barátom. Ha már nem látjuk többé egymást, üzend meg a világnak, hogy nem tudtak megtörni — szólt halkan a 615-ös, s az ember csak bólintott. Őszintén, szívből hangzottak e szavak, és nem volt bennük semmi olcsó vásári érzület. Az öreg az elbocsájtó irodába vezette őt. A tejüvegen ökölnagyságú rés támadt. A rés mögött a piros elbocsátó cédulán, a jobb sarkában két gondosan odanyomtatott, szörnyű betű vicsorog. A betűket agyonkoptatott bélyegzővel nyomták oda. R. U. Rückkehr unerwunscht. R. U. — a halálos ítéletem. Szemem előtt elsötétült a világ. A Gestapo főparancsnoksága, Berlin, Alexan- derplatz. Ez volt átmeneti rendeltetési helyem, mindaddig, míg Mauthausenba szállítanak. Hát így. Ez volna az a felmentés. Lélekben szinte láttam a vonatot és a Wilson- pályaudvart. A Vencel-teret és Danát láttam. Csakhogy a Vencel-tér, most már nem Ven- cel-tér volt, hanem Wenzelplatz, s úgy látszik, egy pillanatra megfeledkeztem erről. Dühöngtem. Ilyen áron nemrég az utolsó szó jogán mi mindent a fejükhöz verhettem volna! Valaki megveregette a vállamat. Los! Gyerünk! A zárt kocsi végigrohant Berlin félig romba dőlt utcáin. A Gestapo birodalmában két pofonnal fogadtak. így hát megint otthon vagyok. Egy óriási cellába lökték. Sötét volt itt és orrfacsaró, szörnyű bűz. Ebből a borzalomból csak idő múltán rajzolódtak ki az egykori emberek árnyai. Egy hosszú sor háromemeletes ágyon fetrengtek. Szenny és rothadás. Az élet legalján. A legalján? Még annál is mélyebben. Eltompulva megállt az ajtóban s elnézte ezt a borzalmat. — Bámulsz tisztelt uram, mi? Mint a borjú az új kapura. Jó lesz, ha a jövőben tudomásul veszed, hogy én vagyok itt a szoba- parancsnok — szólt valaki németül. Gyilkos — villant át agyán a gondolat. Mégis mosolyogni próbált. — Hol akarsz feküdni? Szeme még egyszer végigtekintett a három emeletnyi nyomorúságon. Amint feljebb, feljebb nézett, egyre több életet tapasztalt. Azok ott lenn talán már nem is éltek. Ezt így hamarjában nem lehetett biztosan megítélni. A csend lassan meghátrált. Hány féle nyelven is beszéltek ezek itt? — Más lehetőség nincs? — kérdezte. — Lenne, ha volna három inged. — Van. Mit adsz érte? — Három ingért három asztalkát. Három férfiingért megkapta a három asztalkát, a szoba leghátsó sarkában berendezkedett, aztán lefeküdt, lehunyta a szemét és szeretett volna meghalni. Az áporodott levegőben nótaszó hangzott, különféle nyelveken daloltak a rabok. Mintha a leigázott világ minden bánata beleszorult volna e dallamokba. Azok a franciák ott a felső sarokban szinte kimondhatatlan szomorúsággal éneklik dalaikat. Körben ülnek s halkan, bánatosan dalol- gatnak, üldögélnek és makacs, gyors ujjuk tetveket öldös... A szobaparancsnoknak egy kis tükör van a kezében. Körbejárta a legalacsonyabban elhelyezett ágyakat s a tükröt odatartja a névtelen nyomorultak orrához, ajkához. Lélegzik? Nem? Abban a pillanatban a padlóra rántja a szerencsétlent és kifosztja, mindenét elszedi. Ez a „minden“ itt a kenyeret jelenti. A névtelen pária az ágy alá kerül. Ez itt a karrier. A harmadik emeletről fokról fokra lejjebb kerül az ember, egészen a földszintig, végül az ágy alá... Ki tudja, milyen sokáig tart ez az út? Mindezt szinte tárgyilagosan, félig kívülről figyelte meg vackáról a rothadás szagú cella legtávolabbi zugából. „Enni“ is kaptak. Olykor recsegve, dübörögve megnyílt az ajtó, s az egyenruhás buldog elüvöltötte magát: „Leichen raus!“. és hatalmas hő-rukk kiáltással a folyosó kőpadlójára dobta a névtelenek hulláját. A halottak nem kaptak ebédet. Még mindig elcsüggedve ott feküdt vackán a sarokban és nem evett. Szemét, egykedvű hályogos szemét a mennyezetre meresztette. Hány nap, hány éjszaka múlt el így? Ki tudja? Egy éjszaka riadó volt. Egy kisebb bomba egyenest az udvaron robbant s pokoli fényt lobbantott. A légnyomás rémületet és zűrzavart keltett. A hatalmas cellában hatszáz őrült rohangált egyik faltól a másik falhoz, üvöltve ki akartak törni a pokolból. Negyven szerencsétlent halálra tapostak. „Majd holnap kidobálják őket a folyosóra“ — gondolta magában, míg rezignáltan, csendesen feküdt vackán. Sehogy sem értette meg azt a makacs ösztönt, mely ezeket az eleven holtakat az élet utolsó morzsáihoz való őrült ragaszkodásra kényszerítette... A lemondást a láz váltotta fel. Aztán vörös foltok borították el a testét. Súlyos šarlach volt. Ugyan mit lehet tenni itt a šarlach ellen. A szanitéc, aki csak nagyritkán pillantott be ide, mindenkinek, aki csak egyszer is felsőhajtott, fanatikus gyönyörrel kalcium injekciókat adott. Ugyanazzal a fecskendővel Gyakorolta magát, szórakozott. Lassan haldoklóit. Már csak annyit nyomott, mint egy nagyobbacska gyerek. Olykor emlékezett — nem Prágára, nem Danára, nem is a szabadságra, a moabiti fegyház 616-os tiszta cellájára, a csendre, és arra gondolt, hogy akkor még emberek vették körül... Arra az 48 6
