Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Eva Malinová: Ember az üveg mögött
névsor következett. Áttekinthetetlen, végtelen sor. Köztük női nevek is. Nem szép jövőt jósoltak ezek a nevek. Behunytam a szememet és olyan érzésem támadt, mintha egy orvosi rendelő váró szobájában ülnék, s mellettem, közvetlen közelemben a halál rendelne. Fél kilenckor a tárgyalóterembe vezettek bennünket. Rangsor szerint foglaltunk helyet a vádlottak padján, aszerint, kit mivel vádoltak. Pontosan kilenc órakor jobb karjukat magasba lendítve beözönlöttek a szenátus tagjai. Csupa előkelőség. A tárgyalás megkezdődött. Alig értettem, mi történik körülöttem. Mintha ködfüggönyön át néztem volna a szenátus elnökére, a piros talárba öltözött bíróra, ügyészre s a szürke egyenruhás tisztekre. Meghallgattuk a vádat, az elnök a vád szerinti sorrendben kiáltotta a nevünket. Az első Jarko Sadílek volt. Rám csak a szünet után került sor. A szünet alatt magánzárkáinkba kísértek. Visszakísértek engem is. S a négy fal között rámtört a rémület. Az a fiatal német, aki mellettem ült az autóban, aki azt hitte, hogy legfeljebb nyolc-tíz évet kap, bilincsbeverve, kétségbeesve a falnak támaszkodott: halálraítélték. Lelket akartam önteni ebbe a fiatal életbe, bátorítani, vigasztalni akartam... Aznap még két németet és két csehet ítéltek halálra. Mind a négyet velünk együtt szállították vissza a börtönbe, meg voltak bilincselve, s minden reménység elhagyta őket... Kedvesem, kedvesem, sose felejtem el azt a négy sápadt arcot, megbilincselt kezüket. A tárgyalást elnapolták. Ez a halasztás tulajdonképpen csalódást okozott, az lett volna a legjobb, ha már mindenen átestem volna. Elkészültem a legrosszabbra, jöjjön, aminek jönnie kell. A magányt megszoktam már, az éhségre se panaszkodom. Ma, kedvesem, végétért a műit, ezentúl csak a jelennek élünk. Csakhamar ebéd lesz. S tudod, mit csinálok? Azt szugerálom magamnak, hogy ezentúl igen jó leszek. A viszontlátásra ebéd után. Már előre örülök a beszélgetésnek. Ebédre két liter sűrű borsó levest kaptam — kitűnő volt. Megbirkóznám még egy adaggal. A test lassan kimeríti tartalékait, aztán szinte telhetetlen. Az éhség olykor annyira hatalmába keríti az embert, hogy bármennyire erőlködik is, nem tud másra gondolni. Az éhség olykor csaknem áldás, az ember legalább nem gondol saját elesettségére. Egy bizonyos, itt mindenki megtanulja becsülni az otthont, a szabadságot, az igazi eszményeket. Azelőtt, ó, hogy is vetemedhettem el annyira, hogy unatkozzam. Az ember itt leleplezi saját magát, megmutatkozik igazi természete, lelke. Aki gyönge, önző teremtés, megmutatja igazi jellemét... Kedvesem, ma megállapítottam, hogy a papirosom fogyóban van. Ezentúl takarékoskodnom kell vele. Körülbelül fél kettőre jár az idő. Fél négy. Unalmas egyhangú a mai nap. Hosszú idő után most megint rámtört valami gyötrő, gonosz hangulat, az úgynvezett börtön pszichózis, mely nagyon megviseli a magánzárkák foglyait. Talán a Te leveled is oka egy kicsit, az a szomorú hang. Ne vedd a lelkedre, kedves, azért tudok uralkodni magamon. Épp csak jelezni akartam valamiképpen, hogy ilyesmi is létezik, nagyon kellemetlen érzés. Ma reggel érdekes suttogó hírek jártak celláról cellára... Az újságot várom. Itt ajánlják az újságolvasást. Sejtelmem sincs róla, miről szerzek majd tudomást. Holnap új könyveket kapok, az utóbbi időben csupa útleírást adnak. Már idegesít a dolog. Este majd folytatom, most valahogy nem megy az írás. Vacsora után vagyok már, cellámban teljes a sötétség. Valahogy másképp kell beosztanom az időt, hogy írásra is jusson. Ma már semmit se közölhetek veled. Nem látok, megint magamra maradtam gondolataimmal... Jó éjt, kedves. A folyosón döngö léptek valóban a 615-ös cellához közeledtek. Megcsikordult a kulcs, ismerős hangot adott, s a súlyos vasajtó valahogy kedvetlenül megnyílt. Az ember fölkészülve ott várakozott már az ajtó mögött. Civil ruha volt rajta, nemrég hozták be neki, arca lelki egyensúlyról tanúskodott és nyugalmat tükrözött. Lassú léptekkel hagyta el celláját, többször is visszafordult, mintha búcsúzkodnék. A szeme megsimogat minden kis zugot, minden tárgyat. Aztán kilép. A szomszédos cella ajtaját ököllel verte meg fogolytársa, s bíztató kiáltás hangzott utána: — Tartsd magad, pajtás! Tartsd magad! Elmosolyodott és tovább haladt. Az udvaron a már jól ismert kocsi állott. Beszállt egy fiatal német házaspár mellé. Nem figyelt oda beszélgetésükre. Elmélyülve ült s talán már századszor ismételte magában előre elkészített védőbeszédét — élete legnagyobb színpadi monológját. A Volksgericht épületében nyolc óra negyvenöt perctől magánzárkájában töltötte idejét. Most nem is vette észre a feliratokat a falon. Csak Jarkora gondolt, aki nemrég talán itt várakozott az ítéletre, akár csak ő, s éppen úgy reménykedett, s éppen úgy halálra ítélték, mint... Nem! Hirtelen magára eszmélt. Az óriás termetű, civilruhás férfi jött érte. Aktatáskát tartott a kezében, szeme a szadisták leírhatatlanul eltompult leikéről árulkodott. Ki tudja, milyen utakon és folyosókon vezette őt, míg feltárult előtte a kétszárnyú tölgyfa ajtó, s megpillantotta a legnagyobb fekete sast és horogkeresztet, amilyet valaha életében látott. Egy pillanatra megállt a kü484
