Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
detése. Történeti joga van rá, precedense: a német-római Sacrum Impérium. James Bryce máig láttatja az összefüggést: „A középkori császárság lényegében az volt, aminek utánzója, a modern önkényuralom vallja magát; a császárság volt a béke; fejének legrégibb és legnemesebb címe ez volt; Imperátor pa- cificus". A „békecsászárok“ háborúkat viseltek a béke nevében, és amikor Bryce leírja a megvilágító szót: „önkényuralom“, akkor ennek békeösszefüggése önmagáért beszél. De a jogigény, a precedens megmaradt és szót kér; és az SS-professzor F. A. Six azonnal kapcsol: „A németek középkori birodalma. . a maga Európa feletti uralmában, mint a béke garanciája és a jog mentsvára áll előttünk ... Ez az európai kontinens rendjének önmagától odódó történeti példája“. (Mintha az Eichmann perről olvasva, megütötte volna a fülemet Six neve. Ha így lenne, akkor a „béke garanciája" és „a jog mentsvára“ megfelelő megvilágítást kaptak volna.) Six fogalmazásában Európa a béke, a németség önmagukból folyó és önmagukba visszatérő fogalmak, melyeket ténnyé avatni, egységgé realizálni csak erőszakkal, német háborúval lehet. Béke háború révén, béke a fegyver jogán: századunkban Európa és a világ ezt a német paradoxont féli és — felejti. Paul de Lagarde majd száz éve pontosan határozta meg Németország béke-agressziójának értelmét, lényegét, melyet mannaként nyeltek, olvastak magukba, hogy aztán vérré, „vérpatakokká“ valósítsák a német béke európai jogigényét: „Európában a békét... csak Németország tudja megvalósítani... Mert az egész világ békét akar, az egész világnak ezt a Németországot kell akarnia." Világos, mint a vak ablak, rettenetes, mint a háború! A hitleri Mein Kampf-filozófia sem mondhatja másképpen: „A német békés nép, de (újra dede- dede) a németek szentül meg vannak győződve azon jogukról, hogy mint németek éljenek, és arról, hogy a föld összes népeivel szemben missziójuk van". A német misszió, mint a világhatalmi igény valósítása: nincs ennél baljóslatúbb küldetés! Béke, de... Béke, mely csak háború útján érhető el, háború, mely csak német békét ismer: „Sieg-Friede“-t, a győzelem békéjét! G. de Reynold a nácizmusban ezt a világküldetéses megszállottságot látta meg, „melynek hajtóereje a német fölény mítosza; és ez nem más, mint a germánságnak a világuralomra és a világorganizálásra való joga“. Pex germanica! A békének van egy útja és módja, mely egyetlen egy nép, egyetlen egy impérium hatalmi jogára épül. A béke, mint a véggyőztes Imperializmus valósága! A világ ura, mint a béke diktátora és diktátuma! Az igazi imperializmus lényegéből folyón koncentrál, egyesít a legtávolabbi cél érdekében: ki legyen a föld ura? Ki legyen az Imperátor pacificus? Meg- vesztegetően egyszerű megoldás. Még jól emlékszem, hogy hatott rám a huszas évek elején, az első világháború fekvőszékbe kényszerült beteg leszereltjére, a „Das junge Deutschland“, a német expresszionizmus egyik folyóiratának azon jegyzete, aforizmája, melyet Kurt Hiller írt (Í918, 119): „Az emberiség pacifizálása egy nép impériuma révén: csodaszép fantázia. De amíg a népek e kitüntető feladatért harcolnak, az imperializmus, minden nép imperializmusa, a mások békéjének veszélye marad. Következésképp az imperializmus az emberek ellensége, kik élni akarnak; tehát az imperializmus nem más, mint az emberek ellensége" Itt és így tudtam meg, hogy az imperializmus-hozta béke sose lehet az emberiség békéje. Más kell, hogy megvalósítsa. De amíg agresszív imperializmusok vannak, ez a missziós álarc mindig és újra megfogja téveszteni az embereket és így a népeket új háborúkba hajszolni a világbékéért, valójában pedig a — világuralomért! A németek a századfordulón, ez egyszer valódi közvetítőként, ismertették meg a világgal a skandináv irodalmat: Ibsent, Jakobsent, B angót, Strindberget, Lagerlöföt, Hamsunt, és világvisszhangot biztosítottak az oroszoknak: Gogolynak, Turgenyevnek, Tolsztojnak, Dosztojevszkijnek, Csehovnak, majd Gorkijnak. A németeknek az a csoportja, mely a küldetéses imperializmusra esküdött, Dosztojevszkijnél boldog fellélegzéssel talált rá a mentő, bíztató igazoltságra, a világhatalmi igény erkölcsi alátámasztásának példájára: „Minden nagy nép kell, hogy higyjen abban... hogy benne és egyedül csak benne rejlik a világ megmentésének záloga; hogy csak azért él, hogy az összes népek élére állva mindegyiket magában egyesítse és őket teljes egyetértésben, a végérvényes, a mindenki részére előírt cél felé vezesse". A világuralmi megszállottság németjei a Dosztojevszkij idézetnek csak az első felét falták magukba, a folytatást már csukott szemmel és lélekkel olvasták. Érthetően: Dosztojevszkijnél fékező etikus megszorítással még felbukkannak a „teljes egyetértés", a „mindenki részére előírt" közösségi tágítások, amelyek a tekintetnélküliségnek és kizárólagosságnak szabnak némi határt. A pax germanica mai dokumentumai ilyet nem ismernek. Százötven év előtt még az államminiszter volt az, aki lehűtötte alantasai világhódító szenvedélyét és veszedelmét. Mon- gelas grófnak tudomására jutott, hogy a landshuti egyetem egyik történelem profesz- szora hallgatói előtt kijelentette: „A németeknek kell uralkodni, különben elvész az emberiség". A miniszter erre 1813. március 11-én kelt átiratában éles megróvásban részesítette az egyetemi szenátust és a profesz- szort. A mai nyugatnémet egyetemeken azt róják meg, aki nem ezt mondja! A német, mint világküldetéses nép, misszióját csak mint a világ ura és csak hódítás jogán tudja elképzelni. Tegnap Fichte a németről mint „világnépről“ beszélt, és ez példanépet jelentett, „mely a jog igaz birodalmát V
