Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
gát." Platon Theayos-szában ez áll: „Mindenki közülünk lehetőleg minden ember ura akarna lenni és a legszívesebben: isten. Ennek az érzületnek kell újra jeltámadni.“ A második világháborút a német imperializmus Európa megmentésének ürügyén és jogán robbantotta ki. Rend, pacifizálás, béke voltak a kezdő és eltérítő jelszavak. Hitler úgy forgatta szájában a béke szót, mint a mindennapi fog vizet: gargarizált vele és kiköpte. Hitler 1939. április 28-án Csehszlovákia megszállását a béke győzelmeként ünnepelte: „Azf hiszem, ezzel a békének tettem nagy szolgálatot, mert egy háborús fészket semmisítettem meg ... Mi Közép-Európának szerencsét és boldogságot hoztunk, tudniillik a békét, melyet ezentúl a német hatalom fog megvédeni. És ezt a hatalmat többé semmiféle eró le nem törheti." Németország tehát békehatalom, Ganzer könyveimével élve: „Das Reich als europäische Ordnungsmacht“. Rendező hatalom! 1945 januárjában, amikor már kétségessé vált e rendező hatalom európai igényképessége — „az emberi jog mindig az erősebb jogigénye“ (Spengler) — mondotta a már menekülni kényszerült bolgár Quisling - miniszter, Zankoff, lapjelentések szerint „egy városban", melynek nevét már nem említették, és „egy német kongresszuson", melynek jellegét már nem árulták el: „A történelem Németországra bízta azt a küldetést, hogy ezt az öreg kontinenst rendlelkével megmentse, ami ha nem sikerül, Európa elpusztul. Az óra parancsa mindenki számára az, hogy Németországgal való közösségben e hatalmas európai mentőmunkában közreműködjön.“ Ezt a közösséget, ezt a mentőmunkát mindenki ismeri. Az elején szép szavak, a végén „Endlösung". Az elején „Germania docet“, mint ahogy Eugen Stamm írja a Constantin Frantz-kiadás előszavában és a végén kibújik a szög a zsákból: „A nemzeti szocializmus kell, hogy teremtón és átalakítón tovább hasson és fog is hatni a középeurópai térségben és utána messze túl ezen". Az elején Középeurópa és a végén „messze túl ezen". Az elején európai közösség, a végén Német- Európa. Az elején Német-Európa és a végén német glóbusz! Vagy megfordítva: minden annektálás, minden újabb agresszió után: békeajánlat, békefogadkozás, békebiztosíték. E leglehetetlenebb fából vaskarikának — háború, mely béke, béke, mely háború — ennek a vásári szélhámos-trükknek, ennek a mindnyájunk életébe vág§ tragikus groteszknek egész skáláját nem kisebb ember, mint maga Churchill avatta 1936-ban keserű világszatírává (Das Neue Tagebuch, 267): „Amikor Hitler átlépi a Rajnát, 25 éves békét ajánl. Ha bevonul Ausztriába és Csehszlovákiába, békeigéretét 50 évre emeli fel. A lengyel korridor meghódítása 75 évre fogja garantálni a béketartamot, és ha majd legyőzi a világ- hatalmakat, akkor olyan előzékeny lesz, hogy még az örök békében is reménykedhetünk.“ Mi a pax germanica? Churchill pontosan megmondta, gyilkos szellemességgel mezteie- nítette. És ez a német „világbéke“, „örök béke“ nem hitleri „dilettantizmus“, kivétel és őrület, de állandó német célvalóság, melynek árulkodó tünetei még a porosz-német militarizmus hatókörén túl is fellelhetők. Coudenhove-Kalergi az osztrákot, a porosznémettől eltérően, a németség „európai változatának“ nevezte, és épp az európai változatnak egyik hivatalos reprezentánsa volt az, aki a porosz-német militarizmus igézetében, rnaga is örömmel, büszkeséggel és az ehhez nélkülözhetetlen potenciával vállalta a német hatalmi rendezés jogigényét. Dr. Weisskirch- ner, bécsi főpolgármester szavait idézzük (Münchner Neueste Nachrichten, 1915. XI. 11.): „Mi a világháborúba nem indultunk hódító szándékkal... De... (újra belebotlottunk a mindent felborító, érvénytelenítő német „de" szócskába) „De ha a front az Északi-tengertől a Dardanellákig húzódik, akkor a gazdasági jövő is húzódjon Ostende-től Bagdadig, és akkor egy hatalmas Központi Európa álljon itt uralkodón és az diktálja a világnak, amit a német szellem és értelem jónak tart“ Jobban és pontosabban nem lehet kifejezni a német uralmi cél hogyanját és miértjét. Weisskirchner legalább nem farizeuskodík: német „gazdasági" jövőről beszél és nem „közösségről“, a hódítás jogát hangsúlyozza a győztesnek kijáró „vae victis“ maradéktalan konzekvenciájával. És mindezt megint úgy, mintha a véggyőzelem máris a kezükben lenne. A „majdnem“, a „csaknem“ újra végbizonyosságot előlegez, és e tárulkozásban őszintén árulkodik: mi vár Európára, mi vér a világra egy tényleges német győzelem esetén: diktálni Európának és a világnak azt, amit a németek jónak tartanak! Weisskirchner őszinte: Bethmann-Hollweg német kancellár ugyanakkor a Reichstagban kijelentette: „N émet országnak sose volt célja a német uralmat Európára kiterjeszteni"; de egy lélegzet alatt már így folytatja: „a karcot nem hagyjuk abba, míg az út nem lesz szabad egy új, a francia ármánytól vagy a moszkovita hódító szenvedélytől és az angol gyámkodás alól felszabadult Európa számára“. Ami így végeredményben és bevallottan mégis az Európára kiterjesztett német hegemóniát jelenti: német-Európát. A hatalmi németség, a militarizmus kasztja, és ezek sugalló írástudói Németországot minden gátlás nélkül Európával azonosítják. Az Európa-elvetés és azonosítás itt egyazon folyamat eredménye. Európa: a káosz, a rendetlenség, a más, az idegen, az ellenség. Európát, a renitenst rendre kell szoktatni. Betegségeit: a liberalizmust, pacifizmust, az univerzális krisztianizmust, a demokráciát, marxizmust, szocializmust ki kell gyógyítani, ki kell füstölni. És erre csak a betegségmentes, a rendfegyelmezett, a parancsengedelmes németség képes. Európát ráncba kell szedni, meggyógyítani, megbékíteni: ez és ennyi Németország joga, kötelessége és kül473
