Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

kában Európával tenni. Németország nem ismerte Európát és nem is akarta ismerni. Ha ez a név elhangzott: bedugta a fülét. Németország a világtörténelemmel állt perben és ezt a pert elvesztette: Hitler háborújával megfellebbezte, és Németország a pert a második instancián is elvesztette. Adenauer és Strauss most a harmadik fellebbezés fegyver- aktáit készítik elő.“

A pervesztő, háború vesztő Németország egy pillanatra sem önmagában látja az okot, a vádlottat. A pervesztés Európát avatja szemében okká, vétkessé, idegenné, ellenséggé. „Nem ismerte Európát és nem is akarta ismerni", mondotta Ossietzky. így kényelmesebb és célra — háborúra vezetőbb. Akit alaposan megismerek, azt meg is szerethetem; barátom lesz, részem, gondom. De mert Európának a hatalmi németség síkján ellenséges konstellációban kell állnia, idegenné, céltábla-objektummá kel avatni. Az első világháború után egy ilyen elidegenedési, elidegenítési folyamatnak voltunk a tanúi. Európát előbb meg kellett tagadni, elfordulni tőle, ismeretlenné, sőt múlttá, halálos beteggé avatni, hogy így elenségként kifüstölendő bacilustelepként lehessen kezelni, rátörni, operálni, okkupálni és a német egészséggel meggyógyítani. Eugen Gürster ezt a folyamatot a következőképp vázolja fel: „Versailes óta sikeresen beszélik be maguknak, hogy az ellenség a német kulturális hozzájárulást egyáltalán nem is akarja. E fiatal németek szemében Európa nem létezik többé. Megvetendő absztrakcióvá degradálódik. Az Európa-eszmét egyre több német gyűlöli, mert a makrancos kontinens sem német módon szeretni, sem német módon meghódítani nem hagyja magát. Spengler prognózisában már felcsillan a káröröm, hogy ennek a kontinensnek ebek harmincadjára kell kerülnie.“ G. de Reynold szinte kísérteties egyformasággal ugyanezt látta meg: „Miután Németország és a német kultúra csorbát szenvedett, a német nép abban a szerepben tetszelgett önmagának, hogy a némiképp érthető, de nem mindig öntudatlan kárörömmel az európai civilizáció, a nyugat bukását jósolja meg“.

Ezt a beállítottságot maga Spengler és műve, az „Untergang des Abendlandes“ szinte sugallón tudatosította. Az 1917-es első kiadás előszavában ezt olvassuk: „Kitűnt, hogy ennek a gondolatnak éppen most, és éppen Németországban kellett feltűnnie... £ történelmi szükségesség gondolata: korszakalkotó.“ Az eredményt — antifasiszta korában — Ernst Bloch (Erbschaft der Zeit. Zürich 1935, 228) ennek megfelelően foglalta össze: „Ez az ember nemcsak szomorúsággal nézi azt, ami mulóban van, de ugyanolyan megelégedettséggel is: az így keletkezett űrbe szelet vethet... És. mindezt egy polgár csinálja, aki hanyatló osztályát minden osztállyal egyenlíti és hazája vereségét a Nyugatéval azonosítja.“ —

Akárcsak ma, amikor a vereséget szenvedett hitleri Harmadik Birodalmat egy füst alatt

a Nyugat vereségévé nagyítják, és legyőzik segítségével a háborús szélhámosságot, a „Nyugat védelme“ címen ott folytathatják, ahol tegnap abbahagyták. Spengler az 1923-as kiadásban művét „napjaink minden nyomorúsága és undora ellenére is büszkén, mint német filozófiát" vallja! És mi volt ez a filozófia, mi lett belőle és mit hozott létre? Egyik későbbi művében (Az ember és a technika), ahol a marxistákról és liberálisokról csak mint „a nagy városok aljembereiröl" beszél, lapidárisan állítja fel a „korszakalkotó" tételt: „Az ember fenevad". Lapidárisan és az elégtétel kéjelgő kárörömével: „Az emberi ragadozó lélek jól ismeri azt a mámoros érzést, amikor a kés belevág az ellenséges testbe, és amikor a vérszag és a halálhörgés a triumfáló érzésekbe hatol". A német katona^ az SA, az SS nyugodt lelkiismerettel gyilkolt: Európa hanyatlásának, dekadenciájának filozófusa — a Bloch elnevezte „bestialitás- stiliszta" — kottázta le „hősi" használatra gyönyörét, perverz eufóriáját — kéjgyilkosságát. Radnóti Miklós feledhetetlen és maradéktalan jellemzése — „oly korban éltem én a földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként kéjjel ölt, nemcsak ,,parancsra“

— ezt az összefüggést illusztrálja. A második világháború német gyilkosságai felülmúlták mindazt, amit Nietzsche a világ németgyűlöletének magyarázataképp papírra vetett: „Az a mély, jogos bizalmatlanság, melyet a német

— valahányszor hatalomra kerül — előidéz, még mindig annak a kiolthatatlan borzadálynak az utórezgése, mellyel Európa évszázadokon át a szőke germán bestia dühöngését nézte“. És mit tett Nietzsche, hogy ezt az utórezgést szüntesse és az előrezgést hatálytalanítsa? Olajjal oltotta a tüzet! Alfred Döblin Nietzsche bűnéül rój ja fel, hogy „a feudalista Németországban egy Herrenideált állított fel...“ A szőke, marcangoló, hódító bestiát dicsérte Németországban: ez hiányzott csak még! Senki annyi baglyot nem vitt Athénbe, mint ö. (Wissen und Verönderung, Berlin 1931.) Cou- denhove-Kalergi (Neue Rundschau, 1924. 35) még a nietzschei ptika szükségszerű labilitásába vetette reményét: „Az egyoldalú hatalmi kultusz révén, mely a kegyetlenség dicsőítésében csúcsosodott ki, etikája elvesztette egyensúlyát és így használhatatlanná vált". A második világháborúban Hitler kizárólagos használatra és igazolásra sajátította ki Nietsche hatalmi etikáját. A „Wille zűr Macht“ 862. aforizmája így hangzik: „Egy tan kell, mely elég erős, hogy nevelőn és fenyegetőn hasson, egy tan, mely az erőseket erősebbé teszi és a világfáradtakat megbénítja és összetöri. A pusztuló fajok kiirtása. Európa hanyatlása. A rabszolga értékfogalmak hatálytalanítása. A világuralom, mint egy magasabb típus létrehozásának az eszköze." A 958. aforizmában ezt olvassuk: „Én egy még nem létező emberfajnak írok, a világ urának. A vallás vigaszai a legveszélyesebbek: az ember azt hiszi, hogy már kipihenheti ma472