Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

minden életlehetőség elvetessék." És el is vették, és el is veszik! A békét német fogalmazásban csak a háború valósíthatja meg. Papén, 1933. május 12-én mint alkancellár kijelentette: „Németország 1933. január 30-a óta törölte szótárából a pacifizmus szót".

1948-ban, az egyik ligetfalusi (Petržalka) volt német katonabarakkban, ahol akkor pozsonyi magyar otthontalanokat látogattam, még ott díszlettek a folyosókon a cifrán, hivalkodón kifestett jelszavak: „A németség a leghatalmasabb fegyver Európa békéjének és szabadságának a szolgálatában". A németség, a béke, Európa, a szabadság itt egymást egyenlítőn kapcsolódnak. Az összekötő kapocs, a megvilágító szó azonban a fegyver, mely a jelmondat értelmét azonnal visszájára váltja. Európa békéjét Németország háborúja dönti el — a maga javára. És ez a paradoxon valójában nem jelent mást, mint Európa kisajátítását, elrablását: Német-Európát! A béke e viszonylatban elemésztődik: bűn lesz, fogoly, kriminalitás, erkölcstelenség — permanenciá- ban. Ossietzky sorsa, élete és halála nem volt véletlen: csak mint fogoly válhatott a béke német szimbólumává: mártírrá, számonkérő

német valósággá. A béke kényszerű bűnné- avatássá máig érőn jelzi a tényleges német bűn — az imperializmus — jelenvalóságát. A német bűn: a háborúba-görcsösödés. Mi a német bűn?, kérdezte az első világháború után Otto Fiake, és így felelt: „egy elavult metódust, a háborút, mint legnagyobb tettet beállítani és fenntartani“.

A német bűn, a német háború objektuma, kísértő céltáblája, áldozata: Európa. A német háborúk árát Európa fizeti meg. Maga Ernst Jünger is ezt látja (Gordischer Knoten, 1926): „Alapjában az európai az, aki a két utolsó háborút elvesztette". Csak épp elfelejti hozzátenni, hogy mindkét esetben a német imperializmus volt az, mely a háborút előidézte, keresztülhajszolta és elmélyítette. A konzervatív Hermann Stegemann, az Európával szemben álló Németországot, becsületes nyíltsággal tényként rögzíti: „Németországnak

Európához való viszonya az (első) világháborúban Németországnak Európával való szembenállásává fokozódott". És ez a szembenállás, a német bellicizmus törvényei szerint csak tovább fokozódhat. Heinrich Mann idejében figyelmeztetett a második világháború európai veszélyére: „A háború a mindenképpen tilalmas, és Németországban már a háború kirobbanása előtt meg kell látni a mindenki közös ellenségét. Vagy német hatalom, vagy Európa. Erről van szó. Európa vagy kihányja a német hatalmat, vagy az a torkán akad és Európa megfullad tőle!" William S. Schlamm, mint Willi Schlamm sem láthatta másképp (Europ. Hefte, 1935, 433): „Európa arca: kínokban vonagló arc, mely egyre láthatóbban német vonásokat vesz fel".

Európa arca gondban, kínban, szégyenben, halálratorzultan vonaglik. És a ráncokat húzó, árkokat hányó, a föld-, ház- és embergyújtogató, a himlőhelyes gránáttölcséreket pety- tyező legfőbb ok — a két világháború és maga Schlamm bizonyítja — a háború európai rendezője, kiváltója: a német militarizmus. A jobbak, a messzelátóbbak már rég látják e folyamatosság átkát. Övó, figyelmeztető, riasztó, fékező hangok mindig voltak. Senki sem mondhatja, sem Németország, sem Európa, hogy nem tudta, nem vallotta. Johann Georg August Wirth, a német demokraták egyik vezetője mondotta 1832-ben a hambachi ünnepen: „Természettől arra hivatva, hogy

Európában fény, a szabadság és a népjogokon alapuló rend őrzője legyen, a német erő ellentétes irányban, épp minden nép leigázására és a sötétség, a rabszolgaság, a nyers erőszak örök birodalmának megvalósítására lesz fordítva. így aztán a mi hazánk nyomo- rultsága ugyanakkor Európa átka lesz." Nem véletlen, hogy a hambachi nagy demonstráció váltotta ki azt a nagy terrort, melynek áldozatai elsősorban a diákok és a renitens professzorok voltak. 204 diákot tartóztattak le, 192-őt elítéltek és 39-et halálra, de ezt a büntetést aztán 30 évi várfogságra változtatták. A tiltakozó hét göttingeni professzort

— köztük Gervinust és a Grimm testvéreket

— katedrájukról elkergették és a hannoveri fejedelemség területéről kitiltották. A göttingeni „hét“ napjainkban már a göttingeni „tizennyolcakká" duzzadt. Az önkényuralom elleni non possumus-t vállaló hetek és az atomháború ellen tiltakozó tizennyolcak ugyanegy vétóban találkoznak: a német reakció fegyverre, szuronyra alapított erőszakpofitikája ellen, mely a múlt századtól máig egyre jobban és következetesebben tört európai hegemóniára és ezen túl — világuralomra.

A „Bulletin de Propaganda francaise" (1915. VIII. 1.) egy 1905-ös német parlamenti beszédből idéz: „Németország joga és kötelessége hegemóniáját az egész világra kiterjeszteni. És ezt Európa annektálásával kell elkezdeni". Európa tehát csak az első állomás a világuralom felé vezető úton. Az első világháború már e jegyben fogant és G. de Reynold csszegezőn állapíthatta meg: „A világháború a legerősebb kísérlet volt: Európára rákényszeríteni a német uralmat és a világra a német kultúrát". A kísérlet nem sikerült, de a veszély-folyamatosság, az ismétlés makacs kényszere megmaradt, és így nem csoda, ha egy másik francia, és épp André Gide mondotta 1926-ban: „A legfontosabb, megakadályozni, hogy Németország Európában dominálhasson". Németország és Európa a hódító és a meghódítandó viszonyát tükrözik. A német imperializmus, mint nyugati antitézis, mint Európa-ellenség, mint Európát okkupáló erő, e kontinensben csak hadi célt, koloni- zációs objektumot láthat. Sikertelen háború után: korrekció, bosszú tárgyát. Ossietzky

írta 1929 elején a Weltbühne-ben: „Németországgal történt némi igazságtalanság, de ez csak egy százaléka annak az igazságtalanságnak, amit Németországnak volt szándé471