Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

Európa elrablása

16. Pax germanica (folytatás)

Ha fel akarjuk mérni korunk — az Ady aposztrofálta „hadköteles századunk“ — erkölcsi és kulturális süllyedését, akkor elég rámutatni arra a tényre, hogy a béke, a természetes emberi kívánság és torokszorító történelmi szükséglet csupán vita tárgyát képezi és nem a problémák problémáját jelenti: a megoldást. A béke, mely ma az élet és halál kérdése: vitaobjektum, és ennél is szégyenteljesebb: kihágás, paragrafusok tárgya, kriminalitás, bűn! A háború és béke ezen a síkon az egymást kizáró erkölcsi posztulátumot jelentik. Az erény, a becsület fogalmát mindkettő önmagában tudja, hogy így csak egymást avathatják — erkölcstelenséggé, bűnné, kriminalitássá. Hogy a háború az erkölcs jogán és a becsület címén egy vonalba kerülhetett a békével: ez korunk leleplezően elmarasztaló szégyene és megbocsáthatatlan vétke. Ahol a háború, a Thomas- Mann-i „megengedhetetlenség“ — jelenti az erkölcsöt, ott semmi remény a békére: változására, változtatásra. A tőkés rend folyamatos és összegező erkölccsé avatta ultima ratio-ját a háborút, fegyveristenséggé imperializmusát. Háború vagy béke: az alternatíva e viszonylatban önmagától elesik. A nyugati imperializmus az az életforma, mely kimozdíthatat- lanul megmakacsolta magát a háborúban. Nélküle immár elképzelhetetlen. Amikor e háborús tekintetnélküliséget a német imperializmussal való szövetségben realizálja, akkor a béke diszkriminálásával, visszavonhatatlanul csak a háborút avathatja önmaga adekvát erkölcsévé.

A háború erkölcs-fogalma, rrynden más imperializmust felülmúlón a porosz-német militarizmus légkörében vált tényleges népet kavaró, alakitó, népet kerítő, emberrontő amoralitássá, — nemzetformáló morális követelménnyé. A legporoszabb történetíró Heinrich von Treitschke „a háború igazságosságát“ az „erkölcsi szükségszerűség tudatával“ egyenlítette, úgyhogy Meinecke kénytelen volt megjegyezni: „Ilyet mondani — otrombaság és veszélyes“. Friedrich Wolters, 1925-ben a kiéli egyetemen tartott ünnepi beszédében, az erkölcs jogán hívta fel az ifjúság figyelmét a béke nemzetrontó veszedelmére: „A ma veszélye abban áll, hogy a német élet és lényeg megmentéséhez és felfokozásához vezető egyetlen út, maga a férfias harci akarat és áldozat-képesség, népünk megmentésének forrásai, nemcsak létükben, de létjogosultságukban is támadásoknak vannak kitéve... Egyre jobban növekedik az az igyekezet, mely a férfias harci erényeket, a hősi tulajdonságokat és a heroizmusra való nevelést nevetségessé akarja avatni, hogy ezeket így, barbár idők maradványaiként, az emberi fejlődés elavult, sőt gonosz, elvetemült megnyilatkozásaivá alacsonyítsa; arról beszélnek, hogy nélkülük boldogabb és szebb jövőnek néznénk elébe, hogy a háború az idejét múlt államművészet eszköze csupán, és hogy ezért a béke a jövő egyetlen emberhez méltó és biztonságot nyújtó záloga ... Ezek a vélemények az áldozati hősök áldozati halálát mocskolják, és ami még rosszabb: értelmetlenné nyilvánítják. Halottainkat egy őrület csatatéráldozatainak tartják, akikre a jövő, sőt már a jelen is csak szánalommal tud gondolni... Ha ezek a nézetek mérgezik ifjúságunk lelkét, akkor hazánkat szíven találják, mert ha ezer év hőseit megfosztjuk becsületüktől, akkor ezzel megöljünk és kiirtjuk egy magasabbrendű jövő életcsíráit.“ (Vier Reden über das Vaterland. Breslau, 1927—28.)

A háború — a német múlt — itt mindennel dacolva, önmagától és változatlanul válik a német jövő alapjává. A háború, mint legma- gasabbrendű erkölcsiség, e viszonylatban a békét — kísértő veszéllyé, bűnné degradálja. Heinrich Rogge, Papén előszavával kiadott könyvében („Nemzeti békepolitika“, 1955)

magát a békét is csak háborúval tudja meghatározni, hatálytalanítani, háborúvá avatni: „Csak ha a jog szférájába építjük be a háborút, lehetséges egy jog útján létrejövő béke“. A háború mint jogi princípium: a

hohenstaufi „hódítási jog", a háborús döntés joga változatlan német hatalmi kritérium ma is, most is. A háború mint a leglehetetlenebb paradoxon grimaszvalósága! A háború mint a béke eszköze! A háború mint a pacifizálás conditio sine qua non-ja! Ez, ennyi a német béke: a pax germanica! A német béke: a német háború. A német háború

békéje: a kolonizátor pacifizáló módszere.

Pacifizálás, mint a háború kényszer-következménye, és nem pacifizmus, mint az erkölcs folyománya. Németország az az ország, ahol az első világháború utáni tizedik évben a konzervatív „Kreuzzeitung“ írhatta: „Gondunk lesz rá, hogy Németországban a pacifizmustól, mely egyenlő a hazaárulással.

470