Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Mács József: Elűzött a földem
Az igazgató a titkárnőt kéri fel tolmácsnak; hol simán, hol döcögve folyik a beszélgetés. — Mi baja, miért lóg az orra? — Bányász szeretnék lenni. — Mi akadálya? — Bányász szeretnék lenni, de nem egy hétig, sem nem kettőig, hanem míg élek — bátorodik neki fokozatosan a beszédnek. — Azért szomorú? — csodálkozik az igazgató és kiveszi a pipát a szájából. — Nem. — Miért? — Firkálnak utánam. A falu vezetői vissza akarnak kényszeríteni oda, ahonnan egyszer már eljöttem. Nehezen szántam rá magam a szökésre, hiszen életemben nem próbáltam én még más munkát, csak a föld volt jó nekem, de már nem bírtam tovább. Éjszaka forgolódni tudtam csak, aludni nem, a vereségem miatt. Amiért bennünket kisebbeket mind kiebrudaltak a vezetésből. Ellenségeink, a legnagyobbak, akik gyűlölik a szövetkezetei. Tudom én, hogy más falvakban másképp van, ott a volt burzsujok nem ugrálhatnak. Az én falumban azonban vereséget szenvedett a rendszer. Talán az én hibámból és a többi kisebb gazda hibájából, hogy nem fogtunk össze elég erősen. Mindegy! Eső után késő a köpönyeg. Eljöttem, nem bírtam tovább. — Mit nem birt tovább? — Hát hogy nekem megint a nagygazdák parancsoljanak. Tönkretették a szövetkezetét, nem dolgozták a földet, csak fejték, fejték a tőgyét, oszt nincs már abban semennyi tej! — Értem. — Nekem pedig családom van, két nagy eladó lányom, kell nagyon a pénz: elszöktem. — Értem. — Éjszaka szöktem el. A feleségem kísért ki a falu széléig. Ott aztán sírva borult a mellemre és nem győzte mondani, hogy földönfutó leszel, István. Azóta nem láttam, azt sem tudja, hol tartózkodom. — Nem otthonról jön? — Podbrezováról. Onnan már elküldték. Szünetet tart, csitítja felháborodott lelkét és figyeji az igazgatót, aki nem veszi le róla a szemét, mintha az arcából olvasna. — No, nyugodjon meg, innen nem küldjük el. Ha igaz, amit a falujáról és a szövetkezetről mond, akkor innen nem küldjük el. Megírhatja bátran a feleségének, hogy itt van, Ostraván van, bányász! — mondja az igazgató a vigasztalót és magához kéreti az ügyeletest, egy sántikáló fiatalembert. örülni kellene a győzelemnek, hogy a nehéz kő legurult a szívéről, lobogni, égni kellene, hogy végre valahára vége üldözésének, letelepedhet Ostraván, ebben a füstös, kormos, kedves városban, de maga sem tudja miért, nem tud örülni, hálálkodni, mert amit az igazgató mondott, nem megy ki a fejéből, egyre súlyosabban nyomja a mellét: — Életemben nem próbáltam én még más munkát, csak a föld volt jó nekem! Fáradtan, gyűrődötten, összetörtén bukdácsol ki az igazgató szobájából és az ügyeletes fiatalember alig mutatja meg fekhelyét, alig húzza be maga után a munkásszálló ajtaját, ráveti magát az ágyra, belefúrja fejét a párnába, aludni akar. De ahogy lehúnyja a szemét, egyszercsak tombolni kezd szemhéja alatt az otthoni táj, és szétárad szobájában az otthoni föld nehéz szaga. Felsajdul a lelke. Sokáig forgolódik, míg elalszik s akkor otthon jár, felesége és lánya társaságában ül, majd kint sétál a mezőn, az érett gabona illatával terhes földeken és nézi a kombájnt, a traktorokat. Aztán Osztraván folytatódik az álma. Papírt, tollat fog a kezébe és levelet ír haza feleségének. — Elűzött a földem, most meg, hogy minden rendbejött, visszahív ... Mitévő legyek? 45 9
