Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - Mács József: Elűzött a földem

— Mi újság, földi?

Ránéz a karján csüngő festett hajú hölgyre és undorodva, émelygő gyomrából feleli nagyon szomorúan a fiatalembernek;

— Elűzött a földem!

A fiatalember gyorsan a kijárathoz sodródik és leszáll, még mielőtt megjegyzést fűzne a válaszhoz, ők is közelebb nyomakodnak az ajtóhoz, mert már megérkeztek. Leugrálnak a járdára és mennek sokáig a kormos, füstös falak mentén. A hölgy turbékol, fehér ággyal, hűvös szobával kecsegteti, de ő nem nagyon figyel rá, az izgalom nem hagyja nyugodni. Nem tud szabadulni a gondolattól: vajon útjának, menekülésének van-e értelme?

Látja magát félszegen az igazgatói iroda előszobájában, amint a mély fotelek és párnás székek között kábultan áll és vár a titkárnő intésére, hogy beléphet. Mit mond majd az igazgatónak? Mivel érteti majd meg a helyzetét? Titokba burkolózással vagy őszinteséggel? Ilyen nagy bánya élén nem állhat rossz ember, kiönti neki a lelkét, elmondja neki az élete történetét, amelynek summája:

— Régen is a nagygazdáktól függtem, meg most is azoktól függök!

A gondolatok, a beszélgetésre való felkészülés izgalomba hozzák a lelkét, hosszúkat lép, nekiiramodik az útnak, a nő nem bírja a tempót tartani vele. Fel-fel szisszen, fájlalja a lábát.

— Miért sietni te úgy? Üldöz valaki?

— Dehogy. Ki üldözne? — ocsúdik fel gondolataiból.

A hölgy most egy magas fakapu előtt megáll. Bekukkant a résen, szemügyre veszi az udvart és ahogy hajladozik, mozog, térde kivillan a szoknyája alól, nagy gömbölyű melle ímeg-megremeg, s ő nem tudja a szemét levenni róla, szorul a torka, és szájában összefut a nyál. A hölgy észreveszi, leolvassa a kívánság apró jeleiből a változást.

— No, jösszbe hozzám kicsit?

— Régen eljöttem otthonról, jó lenne, mi tagadás, de nem addig van az. Első az igazgatóság, az az első nekem. Meg a családom se kutya. Nem érdemli meg a feleségem, sokat küszködött velem.

— Ahogy gondolod — kedvetlenedik a hölgy.

— Hol van az igazgatóság? — tereli másra a beszédet. Hol találom?

— Ott van ni, azon az utcán befordulsz és már meg is látod.

— Köszönöm, nagyon köszönöm a segítségét.

— Nem jössz be? No, csak kicsit! — olvadozik ismét a hölgy és egészen közel hajol az arcához, mintha a fülébe akarna súgni valamit.

— Megmondtam már — húzódik el és azután szánakozva kérdi: — Nem haragszol?

— Nem szoktam haragudni. Akik újak itt Osztraván és családosak, azok mind ilyenek. Szervusz. Pápá. Aztán ha megkívánsz, gyere!

A hölgy becsúszik a kapun, cipőjének kopogása elvész, elnyeli a folyosó, ő meg átsiet a túlsó oldalra, a szűk utcának véve az irányt. Már befordul, amikor megállapítja, hogy a másik oldalról kellett volna jönni, elárulják az egymásba érő csillogó autók. Sebaj, így is odatalált a portáshoz, aki felvezeti az igazgatóhoz.

öten, hatan várakoznak az előszobában, nagyon elegáns lány kíséri be egyenként őket. Szemük fehérje villog a szénportól barna arcban. Mintha éppen most repült volna fel velük a felvonó. Hamar rá kerül a sor, a titkárnő bevezeti az igazgató elé, aki úgy ül a székén, mintha soha el nem hagyná, szenvedélyesen pipázik és egyik szemének pillái a lepke szárnyainál is gyorsabban összeverődnek. Szőnyeg fut az asztalához, feje fölött állami kitüntetések.

Torkában lüktető szívvel áll az igazgató előtt, akinek az arca csak ritkán bújik elő a füstből és nem szól. Lehajtja a fejét és hallgat, mintha nagy-nagy bűn terhelné és most várná az ítéletet.

— Nos, hát megmondaná végre, mit akar? — szól ki a füstből az igazgató és az órájára pillant.

— Ja magyar — nyögi ki aztán kínosan, mint akit egy másik teher is nyom, az idegen nyelv ismeretének hiánya.