Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Mács József: Elűzött a földem
váncsian lesi a falakat, tetőket, zárt ablakokat. Jóformán semmit nem tud a városról, csupán annyit hallott róla, hogy füstös, kormos, csúnya. Meglepődve tapasztalja, hogy nem is olyan füstös. Inkább nagy, ezt sejtetik a hatalmas épülettömbök, a csörömpölő villamosok, a széles utcák, a fényes kirakatok. Mást elrettentene a sok ismeretlenbe vesző utca, az emberek tarka sokasága, őt megnyugtatja. Neki ilyen nagy város kell, melyben a sok ezer bányász közt ő is elvész! Hosszan tanácstalankodik az állomás épülete előtt, hogy hová, merre menjen? Kis bőröndöt tart a kezében és esőköpenyt a karján, az inge parasztosan kigombolva, a csizmáján nagy szürke folt a por. A közelben vendéglőt vesz észre, kibetűzi a nevét, U bíleho koné, oda nyit be félénken, a nagyobb városba menekülő falusi ember óvatos tapogatódzásával és letelepedik egy sarokasztalnál. Korán reggel nem sok még a vendég, a pultnál két fanyar arcú férfi féldecizik, a mázsás, hájas kocsmáros söröspoharakat öblöget, a szomszéd asztalnál pedig egy söröző, féldeciző hölgy ábrándozik, s ha ránéz, lobog a vágy a szemében. Alig mer enni a kibontott kenyérből, szalonnából, alig mer kortyolni a habos sörből, a hölgy már annyira nézi, hogy bizony csak kínosan csúszik le torkán a falat. Aztán a vörös bőrű, festett szőke hajú hölgy átszól hozzá csehül. Udvariasan mosolyog és elpirulva feleli: — Nem értem. Én magyar. — Te magyar? — villanyozódik fel a hölgy. — Tudom kicsit magyarul. Itt sokan beszélni úgy. Te is bányász, sok pénz? — Még nem, csak jövök a bányába, ha elfogadnak és megtűrnek itten. — Sok kell bányász! Hídvéginek felhősödik a homloka. Ügy látszik, mindenki kell ide, csak ő nem, mert utána jön megint a levél, az az átkozott visszahívó levél, amely megpróbálja hazaparancsolni. Pedig már annyi dac gyülemlett fel benne, hogy hiába kergetik el innen is, hiába kötnek a talpára útilaput, nem megy haza, megmutatja azoknak a szaroknak, hogy csak azért sem megy haza, a határvidék lesz következő állomása! — Miért elszomorodtál ? — veszi észre a nő a felhőt a homlokán. — Nincs pénzed? Nem baj, majd lesz, majd első fizetésből letörleszted — dörzsölődik hozzá bizalmasan. — Nem a pénz — keseredik neki — hanem ez az istentelen nagy város. Merre menjek én ebben? Ki kalauzol el engem a bányaigazgatóságra? Mert meg kell tudnom, hogy kellek-e? — Én leszek neked kalauz — mondja nyájasan, ragadósan a hölgy. — Én ott lakni közel. Indulunk? — Itt lenne az ideje. A hölgy int a kocsmárosnak és úgy olvassa a kettőjük elfogyasztott italát, mintha együtt jöttek volna és már régtől ismernék egymást... Mikor kiereszti maga előtt a festett hajú szőke hölgyet, a kocsmáros átszellemülten mosolyog, a söntésnél féldeciző férfiak pedig cinkosan rákacsintanak. Tudja, mire jó a bizalomgerjesztő hunyorítás, nem törődik vele. Neki ismerős kell, aki a bányaigazgatóhoz elvezeti, bánja is ő, hogy nő vagy férfi a kísérő! A legközelebbi megállónál felszállnak a villamosra, és a sarokba húzódó hölgy már úgy karol bele, mintha a pénzt is a zsebében érezné. — Jössz hozzám, jó? — hízeleg neki. — A bányaigazgatóságra megyek. — Helyes szoba nekem, jó ágy. — Feleségem, családom van otthon. — Másnak is van család, mégis jön. Már az utasoknak is feltűnő, ahogy kötekednek magyarul Ostrava szívében. A legközelebb álló, hallgatózó asszonyok mosolyognak rajtuk. Festett hajú rin- gyó meg egy csizmás kandúr, nézzétek csak — körülbelül ez olvasható le az arcukról. Egy fiatal, sebhelyes állú férfi odafurakodik hozzájuk és megszólal magyarul. 45 7
