Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - Mács József: Elűzött a földem

Kőművesek mellett dolgozott Podbrezován és a „munkásosztály“ szomszédságában aludt, de nem nagyon beszéltek később, amikor megtudta róla, hogy levitézlett földbirtokos Fülek környékéről. Másik társát választotta barátjának, akivel szalonnázás közben jóízűen nevettek a „munkásosztály“ kifakadásain. Apró bajszú, hatalmas ádémcsutkájú Ipoly menti ember volt, savanykás vörös bora örökké ott állt az ágy lábánál. Szentül megvolt győződve róla, hogy az ő bora a legjobb a világon. így aztán estéről estére a szőlőről meg a présről beszélgettek, meg gondjáról, izgalmáról, vajon feladták-e már postára az üzemnek címzett visszahívó levelet?

Nagy volt a sürgés-forgás a munkásszállóban, szünet nélkül csapkodták az ajtót, meg az asztalt is csapkodták a kártyával, és ha ismeretlen arc kukkantott be hozzájuk, rögtön hevesebben vert a szíve, mert azt hitte, most jön bejelenteni az illető, hogy nincs rá szükség.

Hét végén be is következett, amitől rettegett. Maltert kevert éppen, amikor elszólította a gép mellől egy ember. Ügy jött oda, olyan közömbös arccal intett neki, mintha más dolga nem is lenne, csak elszólítani az embereket a gép mellől.

— Kovács vagyok — mutatkozott be.

— Hídvégi.

— Levelet küldtek maga után.

— Gondoltam — jegyezte meg rekedten. — Oszt ki küldte? Kinek a neve van a pecséten?

— Olvashatatlan aláírás.

— Most mit csináljak? Menjek haza, hogy kinevessenek? Járuljak megint azok elé, akiket utálok? — tűnődött nyugodtságot színlelve, de forrt benne a düh.

— Menjen csak vissza. A szövetkezet munkaerőhiánnyal küzd. Szükség van magára.

— Ügy jöttem el, úgy búcsúztam el a feleségemtől, meg a két nagy lányomtól — nyelte a keserű nyálat — hogy soha többé nem megyek vissza. Majd csak a koporsóban. A feleségem jön utánam havonta egyszer. Elég már annyi is nekem. Én többet a nagygazdák földjét nem dolgozom!

— A szövetkezet nem a nagygazdáké.

— A könyv szerint nem, a valóságban nálunk az övék. Mi dolgozzuk kisebbek a birtokukat, ők meg munkába járnak, jó pénzeket keresnek, semmijük nincs, tehetik. Elkonfiskáltak. Nevetnek a markukba.

— Elhiszem, amit mond. Én mindent elhiszek magának. De menjen haza szépen. Nekünk pártolnunk kell a szövetkezetei.

Ezzel Kovács elment, elveszett az épületek között, ő meg odabotorkált a betonkeverőhöz, megragadott egy lapátot, megforgatta a feje körül és odavágta az egyik téglaépület oldalához.

— Dögöljetek meg — mondta és belerúgott a vizes vödörbe, amely csörömpölve gurult be a gép alá.

Azért harapott bele a méreg, mert a nyilvánvaló felmondás után eszébe jutott Méhessel való legutóbbi beszélgetése — jómódú gazda a falujában és büszke tanácstag. Azt mondta neki vigyorogva, hunyorogva az apró szemeivel, miután kipakolta a szándékát, hogy elszökik a faluból:

— Ismered azt a slágert?

— Melyiket? — ámult a kérdésen.

— Hogy is mondjam, no ... a Horthy-világból való.

— Nem, nem ismerem.

— Dehogyis nem. Mindenki dalolta, te is daloltad. Hopp! Megvan! Hiába menekülsz, hiába futsz.

Ökölbe szorult a keze, egyből megértette az egyébként is világos célzást, de azért tagadta, hogy ismerné a slágert.

— Mondom, nem ismerem.

— Hát akkor tanuld meg, mert ha elmész, ha kiteszed a lábad a faluból, az lesz a te nótád ...

A vonat most egészen lelassít, feltűnnek sorban az osztravai házak, és ő ki-