Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Mács József: Elűzött a földem
Mács József elűzött a földem Az éjszakai vonat álmosan, fáradtan döcögött vele, mintha a mozdony is megérezte volna, hogy felesleges ez az egész menekülés. Kicsi az ország, amikor kimozdul az ember a falujából, akkor ismeri fel milyen kicsi, a gyorsvonat egykettőre keresztül-kasul rohanja. Behúzódik jobban a sarokba és onnan riad fel néha pillantása az útitársaira: egy rettenetesen vérmes asszonyra, aki a hajnali levegő fülledtségében kívánó- san szétveti a lábát és tenyerét átengedi a mellette ülő idegen férfinek, a bejáratnál gubbasztó vasutasra, akit irigyeltek, mert mindjárt el tudott aludni, mihelyt hozzájuk beült, még egy diák forma, rövidre nyírott hajú fiatalemberre, aki hangulatfényben is csak olvasott, olvasott, mintha nappal nem futná rá az idejéből. Még egy szó sem hangzott el közöttük, különböző tájakról verekedték be magukat a fülkébe és megmaradtak idegeneknek. És talán ő ügyelt rá a legjobban, hogy a szomszédainak ne legyen kedvük beszélgetni. Mímelte az alvást, lehunyva tartotta a szemét, hiszen elhagyta otthonát, vidékét, erre már csak jóleső, felfigyeltető az édes magyar szó, más nyelven meg nem tudna társalogni. Igaz, az első köztársaság idejében tiszta cseh vidéken katonáskodott, és akkor ragadt is rá a nyelvből, de azóta sok minden történt vele, a világgal is, Horthy kivitette a frontra, a tűzvonalba, megkóstolta a szenvedést, megismerte a nyomorúságos fogoly-életet... Oroszul tanult meg, hogy a csehet végleg elfelejtse. Álmosan döcög a vonat, a rétek, a dombok és a szemnek tetsző falucskák lustán forognak el a szerelvény mellett. A kalauz elérkezettnek látja az időt, hogy felriassza az utasokat. Elhúzza az ajtót, mosolyogva beköszön a fülkébe, aztán nagy hangerővel, gépiesen ismétli: — Ostrava ... Ostrava! Az útitársaknak semmit nem jelent a legközelebbi állomás bejelentése, neki azonban meglódul a szíve. Megérkezett hát az ország dzsungelébe, ahöl könnyen elrejtőzhet az, akinek falujából nincs elbocsátó levele! Podbrezováról jön, Podbrezován lakott egy hétig munkásszállóban, harmad- magával, ott mondta neki egy javakorabeli ember, olyan idős lehetett mint ő, hogy levél nélkül csak a dzsungel, Ostrava mentheti meg. Különös férfi volt az. Mikor megérkezett a gyárba és elvezették a szállására, már otthon tartózkodott, az asztalnál ült. Nagy hangon és kérdéssel fogadta: — Földi, hát te mi vagy? — mondta és alaposan szemügyre vette poros csizmáját. — Paraszt vagyok — felelte ő jellemző szerénységgel. — Akkor szervusz. Akkor üdvözöl itt a hegyek között a munkásosztály. Mi? Miért nézel úgy rám? A legjobb szövetségesed üdvözöl, aki megszabadított a földedtől és belekergetett a pusztulásba. Felkacagott. Vérlázítóan hahotázott sokáig. Belevörösödött az arca, véreres lett a szeme és taknyos az orra alja. Elhúzódott tőle, eleresztette füle mellett gúnytól csepegő megjegyzéseit, pedig nem mondott butaságot, szövetkezetük a tönk szélén áll, a nagygazdák elbitangolták a földet, bevitték a birtokot munkaerő nélkül, ő dögledezett a munkában feleségével és a két lányával — haszon nélkül, hónapokig fizetés nélkül. 455
