Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Ivan Skála: Társadalmunk és az irodalom feladatai
Irodalmi Szemle legközelebbi számában ismertetjük.) Főleg Števčeknek azt a megállapítását hangsúlyozta, hogy a magában véve igaz tény értelmezése már az alkotó művész maradi vagy haladó művészi elképzelésétől függ. Éppen e tekintetben szükséges, hogy a prózaírás területén érvényesítsük „a szocialista élet harcos eszményét“. Az a fontos, mondta Ivan Skála, hogy a mai élet mélyére hatoljunk, azzal a szándékkal, hogy tevékenyen bekapcsolódjunk az élet problémáinak megoldásába. Ezzel kapcsolatban megemlítette Mináč, Kríž, Pluháŕ, Lazarová, Fried, Kubíček, Hašková, Kozák legutóbbi műveit. Ez a munka nem lehet csak a fiatalok dolga. Felelősség, bátorság kell hozzá, s ezért minden úton-módon erősíteni kell az új műalkotás szocialista elemeit, nem szabad megengednünk, hogy még jobban elmosódjék a határ a szocialista és nem szocialista irodalom között. Nincs ellentét az irodalom érdekei és az élet igazi érdekei között. Ami az életnek használ, elősegíti az irodalom fejlődését is és viszont. A dráma áll látszólag a legnehezebb feladatok előtt. Mégpedig azért, mert nem ír le és nem ábrázol, hanem egyenesen bemutatja a valóságot, embereket állít elénk. Közvetlenül ott áll az emberek életének és konfliktusainak forrásainál, érzékenyen reagál az élet mozzanataira. Közrejátszik ebben az is, hogy a színház küzdötte le a legtöbb nehézséget, a szocialista irodalom- legtöbb gyermekbetegségét, s úgy látszik, kissé meg is ijedt tőlük. A naturalista leíró ábrázolás, művészietlenség és sematizmus korszakának őszinte szocialista meggyőződéssel írt darabjai a következő időszakban szükségessé tették, hogy fokozott igyekezettel nézzenek az írók az ember belső életének mélyére. Ez sajnos túlnyomó rész a társadalmi élet határain kívül, az ember magánéletének szférájában történt, ahol a mai valóság a legtöbb esetben csak kulisszaként szerepel. Ráadásul a drámaírókat elsősorban az olyan emberek érdekelték, akik félreálltak, akiket belső ellentmondások terhelnek, akiknek száz és egy fenntartásuk van. Mellettük szinte kiveszett a színpadokról, esetleg itt-ott halvány rezonőrként jelent meg az az ember, aki az életben az akciót jelenti, aki másokkal együtt teremti korunkat. A drámaírás és vele együtt a színház önkéntesen az élet peremére vonult vissza. Ez a korszak is végét járja. Azt szeretnénk, ha az új drámák alakjaik révén az egész élet felé fordulnának, élénkbe tárva korunk emberének belső életét. Skála ezzel kapcsolatban pozitív jelenségekként említette M. Stehlík „Korona és szerelem“, M. Kundera „A kulcsok gazdái“, Hrubin „Kristály éjszaka“, Peter Karvaš „Antigoné“ című drámáit. Az első lépéseket megtettük, a dráma visszafordul az élet központi kérdései felé, várni kell a további eredményeket. És itt, főleg a drámával kapcsolatban látnunk kell, mily fontos, hogy a drámaíróval szemben ne tanúsítsunk ideges türelmetlenséget, hanem hozzásegítsük ahhoz, az igényességhez, amelyet az élet és a művészet igazsága megkövetel, bízzunk benne, s bizalmunkat az első kudarc után ne váltsa fel epés ingerültség, ne vessünk gáncsot neki rosszindulatú célzatok vádjával, de azzal sem, hogy megelégszünk eszmei és művészi félkész-árukkal. A dráma műfajában is sokféleségre törekszünk. Éppen itt kell biztosítani a legtágabb teret az útkeresésnek és kezdeményezésnek, konstruktív kritikai értékelésnek, meg kell értenie és tiszteletben kell tartani a műalkotás születésének folyamatát, mint a megismerés bizonyos formáját. Ez nem azt jelenti, hogy a drámákat vattába csomagoljuk, ellenkezőleg, tegyük ki őket a közvélemény ítéletének, bírálatának. Teremtsünk olyan helyzetet, hogy a drámaíró ne mentegetőzhessék többé, ne hivatkozhassék a szabad tér és a szándékának megvalósításához szükséges feltételek hiányára, teremtsünk olyan helyzetet, amelyben a drámaíró teljes mértékben vállalja a felelősséget művéért, igazáért és esetleges tévedéséért. Drámaírásunk, drámaíróink, előtt nemcsak lehetőségek, hanem művészi és társadalmi feladat is áll: biztosítsanak helyet a drámákban a mai életnek és konfliktusainak, s ezzel biztosítsanak helyet a drámai műfajnak életünkben. A hagyományokról és a hozzájuk való viszonyról is szólt beszámolójában az írószövetség első titkára. A hagyományokhoz való viszony nem állandó és merev, változik és alakul: minden nemzedék felfedezte a maga Shakespeare-jét, Mácháját, Nerudáját, ma felfedezi a maga Nezvalját, Halasát. Minden nemzedék, minden művészcsoport korának törekvéseit vetíti a hagyományba és értékelésébe, saját nézeteinek, törekvéseinek igazolását keresi bennük. Mindez természetes es végeredményben helyes is mindaddig, amíg saját céljai és törekvései érdekében a hagyomány bizonyos mozzanatait emeli ki; ártalmassá 452
