Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Rácz Olivér: A helyzet további tisztázásáig (Részletek egy készülő regényből)

a csillagot. A bádog maradhat — nézett az őrvezető sebesülési érmére.

— Ezzel ne kezdj ki, Jani — szólt oda ' valaki a felsült őrvezetőnek —, ez már tisztiiskolát is végzett. Csak lefokozták, mert megszöktette a tábornok úr húgát. Azt a kancsal vénlányt, aki kantinosné volt Krakkóban ...

— Nem azért fokoztak le, tinó. Azért fokoztak le, mert behajítottam a szakácsot a kondérba.

Tivadar levette a távcsövet a szeméről, fektében hátrapillantott. Barna, gúnyos pillantású férfiarc nézett farkasszemet vele. Allát a levetett rohamsisakra támasztotta, erélyes metszésű szája körül csibészes mosoly játszadozott.

— Maga az a Kóré?

— Én. Kóré László, tartalékos. — A tartalékos szót úgy megnyomta, hogy Tivadar elnevette magát.

— Qyújtson ra, tartalékos — nyújtott hátra egy cigarettát.

Az ember megmozdult, közelebb kúszott. — Tüzem sincs — mondta mosolyogva, majd mikor rágyújtott, készült, hogy visz- szakúszik előbbi helyére.

— Maradjon — érintette meg Tivadar a könyökét. — Igaz, hogy lefokozták?

— Igaz. De nem azért, mert megvertem a szakácsot. Egy rongyos szakácsért a mi dicső hadseregünkben nem szoktak szakaszvezetőket- lefokozni. Mert az voltam.

— Hát?

Kóré elgondolkozva nézett rá, aztán válasz helyett megfontoltan, lassan mondta:

— Csak egyet nem értek... Hogy van az, hogy magának nem szedték le a karpaszományát? A Táncsics Kör nincs rajta a fekete listán?

Tivadar meglepetten rezzent össze:

— Maga ismer engem?

— Ismerem. Én meg ifjúmunkás voltam. Ezért fokoztak le. A szakács csak ürügy volt. De mikor rájöttek a múltamra, már tudtam, hogy lebuktam. Nem gerjed be ettől a karpaszománya, hadapród úr?

— Az én karpaszományom nem olyan begerjedős. De ha a maga helyében lennék, nem kötnék bele mindenkibe. Az az őrvezető elég sötéten pislog maga felé.

— Az őrvezető jó cimborám. Különben is, mi bajom lehet még ? Több csillagot már nem szedhetnek le rólam.

— Büntetőszázadhoz tehetik.

— Hiszen tulajdonképpen oda való lennék. Néha szinte restellem is, hogy nem vagyok ott.

— Ostobaság — vélte Tivadar, de a szavak mögött lappangó, fojtott keserűség megborzongatta, s egy pillanatra szédítő szakadékok nyíltak meg előtte. Arcokat látott, amelyek sorompók, cellaajtók, tüskés drótkerítések mögött tűntek el a múltba, látta Hurbánt, a tanítót, aki törte a magyar nyelvet, de ott akart maradni a városban, ahol született. Az iskolából vitték el. Mikor hazaért, a családja már ott ült a hevenyészve, kapkodva összecsomagolt batyukon, de ő még akkor sem bírta megérteni, miért kell elhagynia a várost, az országot, csak állt, értetlenül és szédelegve, a hóna alatt még egyre szorongatva a II. C osztálykönyvét meg egy magyar nyelvtankönyvet, haladók számára. Talán a gyűjtőtáborba is magával vitte. Aztán Holubékra gondolt, a vasutasékra, akiket karácsony éjszakáján dobtak át az eltolódott határon, Fischer bácsiékra, akikkel három hétig labdáztak a két határ között, s a végén internálták az egész családot, Kántorra, a sörgyári kovácsra, aki a sörgyár labdarúgó csapatának az edzője volt, és akit a szögesdrót kerítés nyelt el még az első, ittas tisztogatások perceiben.

A hátuk mögött mozgolódás támadt. Elszórt lövések dörrentek, mert közben ismét leszállt a köd, s ilyenkor az emberek idegesebbek lettek. De aztán szél támadt, frissen, fürgén kergette maga előtt a ködöt, percek alatt újra kitisztult az,előttük elterülő völgy, kitisztult az égbolt is, már a szemközti erdő körvonalait is ki lehetett venni.

— Még mindig nem árulta el, maga szerint mit keresnek azok ott a túloldalon?

Kóré nagyot nyújtózott.

— Nem én vagyok a zászlóaljparancsnok, de azért megmondhatom. Maga szerint hányán lehetnek ott az erdőszélen?

— Kevesen. Talán egy szakasz.

— No látja. És hányán heverünk itt?

— Tehát ezért... Gondoltam ... De hát hülyék vagyunk mi? — fakadt ki dühösen. — Harminc ember lekötve tart egy fél zászlóaljat, és —

— Ne kiabáljon — fogta meg Kóré a karját. — Mit izgul? Nem a maga gondja. A svábok valahol oldalt operálnak, mi vagyunk a házőrzők. Csak az a baj, hogy ezt alkalmasint odaát is tudják ...

Tivadar felelni akart, de ebben a pillanatban szorítást érzett a bokáján. Hátrafordult. Kerekképű baka hasalt mögötte:

— Hadnagy úr kéreti hadapród urat!

Fektében hátranézett, látta, hogy az