Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Rácz Olivér: A helyzet további tisztázásáig (Részletek egy készülő regényből)
egyik épségben maradt sírkő mögül tisztisapkás fej int feléje. Megzavarodva kúszott oda. — Hadnagy úr, Álom Tivadar hadapród- őrmester — kezdte előírásosan, de a hadnagy a szavába vágott: — Hagyja abba! Nem vagyunk a laktanyában! Nem vagyok kíváncsi az összes címeire! Arra vagyok kíváncsi, tudja-e, hogy ennek a hadseregnek a tisztjelöltjei nem szoktak legénységi álománybeliekkel ko- mázni. Tudja, vagy nem tudja? Mi? Tessék? — Hadnagy úr, alázatosan — — Ne feleseljen! Kihallgatásra megy! Beosztása ? — Harmadik század, második szakasz... — Mi keresnivalója van itt? Mért nincs a szakaszánál? Mi? Tessék? — Alázatosan — — Ne feleseljen! Azonnal bevonul a szakaszához! Megértette? Tessék? — Hadnagy úr — — Ne feleseljen! Ha mégegyszer feleselni mer, hadbíróság elé állíttatom. Végeztem. Káromkodva, fogcsikorgatva kúszott hátra. De mire a faluba ért, a temető felől újra lövések zaja hallatszott, csakhogy most élesebben, szaporábban és vésztjós- lóbban. Aztán váratlanul tompa becsapódások rázták meg a földet, a levegő tele lett kavargó lőporfüsttel, és a dörrenéseken át is hallani lehetett az emberek távoli, rémült kiáltozását. Az országút felől akkor már katonák rohantak elő, a zászlóalj-parancsnokságnak berendezett iskola kapuján egy távbeszélős őrmester robbant ki ingujjban, és az épü- lett előtt álló küldöncökre ordított: — Riadó! Belőtték a temetőt! Támadás várható! A küldöncök szétszáguldtak, Tivadar is futásnak eredt. Mire a körzetébe ért, a csapatok már riadó-készültségben álltak. A robbanások zaja egyre közelebb jött, a sűrű, piszkos füstgomolyagok már a házak fölött feketélltek, és a kötözőhely előtt csoportokban tolongtak, bicegtek, sántikál- tak, szédelegtek a roncsolt karú, lábú, arcú, véres rongyokba pólyáit emberek. Az országúton egy kerékpáros küldönc karikázott feléjük, félkézzel fogta a kormányt, a másik kezében rózsaszínű papírlapot lobogtatott: — A hadnagy úr! Hol a hadnagy úr? — kiáltozta a kátyúkat és pocsolyákat kerülgetve akár egy idétlen, gépesített kötéltáncos. A hadnagy előre lépett, átvette a papírt. A keze remegett amíg olvasta, aztán intett Tivadarnak: — Kiválasztasz harminc embert. Tizet egy őrvezető parancsnoksága alatt leadsz a kápolnánál, hússzal megpróbálsz elhatolni a temetőig. A többieknek — emelte fel a hangját — riadókészültség. A ruszkik még nem mutatkoztak, de lehet, hogy megelőzzük őket és mi támadunk. Az emberek tudták, hogy ez egy nagy sületlenség, de nem szóltak semmit, legfeljebb magukban morogtak. Azért voltak bakák, hogy magukban morogjanak, ha sületleiiségeket hallanak, de egyszersmind végre is hajtsák a sületlen parancsokat, azért, mert bakák voltak. Tivadar sietve összeszedte a harminc embert, és futólépésben megindult velük a kápolna felé. Mikor a tíz embert leadta, odaszólt a többiek élén várakozó tizedesnek: — Menjenek előre. Én majd utolérem magukat. Tudta, hogy az emberek azt hiszik, begyulladt és meg akar lógni nekik, de most nem törődött ezzel. Beugrott a hadikórháznak berendezett, hajdani kápolna udvarára. Sietősen hajolt a fal mellett heverő sebesültek arca fölé, és csak mikor az utolsótól is felemelkedett, tudatosult benne, kit is keres voltaképpen. Kóré! Kóré László, tartalékos, vajon él-e még? Hetyke. mosolyában ott bujkál-e még a félelmetes tudás, hogy ezt a háborút nem a csapatok vívják meg, hanem azok, akik lázas szemmel, összezúzott tagokkal, kivert fogakkal, csontvázzá aszott testtel ott várakoznak a szögesdrót kerítések mögött, és meggyötört haldoklásukban is erősebbek, mint fegyver s vitéz. Kóré László, tartalékos tudta ezt, s tudták még sokan mások is, de a fal mellett heverő, cserepes ajkú sebesültek nam tudták. Csak azt tudták, hogy meg kell halniuk, de nem tudták, miért. Tivadar sem tudta. Senki sem tudta, talán csak lovag Súlyom százados úr, aki odahaza, induláskor díszben, sisakban búcsúztatta a századot, és így szónokolt: „Honvédek! Egyet ne felejtsetek el: ebben a háborúban nem lehet óvatoskodni és nem lehet ügyeskedni. Nem lehet kalkulál- gatni, ki marad életben és ki tér majd vissza épségben. Csak egyet lehet: szilárdan eltökélni, hogy mindnyájan meghalunk a drága hazáért!“ Ez az. Azok azonban, akik ott hörögtek
