Irodalmi Szemle, 1962
1962/4 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Szimonov: Élők és holtak
Szimonov: élők és holtak Szimonov olyan könyvvel lepett meg bennünket, amelyben nem „vonalas“ frázisokkal, hanem bátor írói szókimondással, új írói magatartással találkozunk. Műve nem puszta regisztrálás és illusztrálás, hanem a Nagy Honvédő Háború kezdeti időszakának merész írói szemléletű újraértékelése. Nem dogmákkal, hanem gondolatokkal, nagyfokú gondolati és érzelmi erővel van telítve. A háború első félévének drámaivá sűrűsödő megrázó eseményeit bontja elemeire az író, feltárja rejtett összefüggéseit, s művészi módon értékeli át a felölelt időszak történelmi valóságát. Hőse, Szincov politikai tiszt, nem középszerű figura, hanem vonzó egyéniség, kiemelkedő katona. Ügynevezett „fordított pályát“ fut be. A háború kitörésének pillanatában tiszt, szabadságon van, s mire visszakerült a frontra, csapatát már nem találja, bekerítésbe jut, onnan háromszázadmagával sikeresen kitör, majd drámai körülmények között fogságba kerül. Közben elvesznek iratai és párttagsági könyve, s mivel a fogságból szabadulása után senki sem tudja igazolni mivoltát, s a bizalmatlanság légkörében a hivatalos szervek nem hisznek neki, közkatonaként harcol tovább anélkül, hogy tisztán állana „ő, aki soha nem is volt hibás“. Viszontagságait követve tanúi vagyunk az egyszerű szovjet katonák, köztük Szincov felesége hősiességének, önfeláldozásának, a katonai vezetők (Szerpilin, Zajcsikov, Klimovics, Malinyin) helytállásának, a Nagy Honvédő Háború 1941-es időszaka minden borzalmának. A jó és a rossz, az igaz és a gonosz szakadatlan világküzdelmében minden emberi törekvésünkkel a jó oldalára állunk. Ezért hat első benyomásként szokatlanul, sőt meglepetésszerűen, hogy Szincov politikai tiszt sorsa rosszra fordul, tragikussá lesz, az igazi, az emberi elbukik. Emögött azonban határozott írói szándék rejlik: éppen ezen keresztül akarja az író megmutatni, megragadóvá tenni a legigazibb, legemberibb eszmények szépségét, hogy aztán minden egyéb értéket ehhez mérjen. Éppen ilyen határozott írói szándék van amögött is, hogy a háború kitörésének pillanatában Szincovot az egyik krimi állomáson találjuk, sokszáz kilométerre a nyugati határon elhelyezett csapatától. Szincov így keresni kénytelen az alakulatát, sőt: saját helyét a háborúban; így az író újabb és újabb körülmények között tudja megmutatni a hőst. Ez a szerkezeti megoldás, amelynek gerincét Szincov bolyongása alkotja, teszi lehetővé a szerzőnek, hogy a háborúról széles képet rajzoljon, olyan összefüggéseire is fényt derítsen, s olyan tényeit is feltárhassa, amelyeket Szincov, ha a harc kezdetétől a végéig saját csapatával marad, közvetlenül nem tapasztalhatott volna. Az olvasóban felötlik a kérdés: miért nem engedi az író, hogy hőse, Szincov politikai tiszt találkozzék azokkal a bajtársaival, akik bizonyítani tudnák igazát és eloszlatnák körülötte a gyanút. Hiszen ez a találkozási lehetőség nem egyszer kínálkozott (Szerpilint már látta is, kiáltani akart utána, Zolotarjov pedig mellette vezette el a harckocsit). Szimonov szándéka itt nyilvánvaló: egyrészt így jobban fel tudja tárni és le tudja mérni Szincov jellemét, másrészt azt az eszmei mondanivalót akarja hangsúlyozni, hogy az embernek a társadalomban elfoglalt helyét, a tiszteletet és bizalmat nem a korábbi érdemek és ismeretség alapján, hanem szívós, mindennapos munkával kell kivívnia. A regényen végigvonuló fő eszmei-erkölcsi vonal: az emberekbe vetett bizalom problémája, amelyet Szimonov igen élesen vet fel, s úgy érezzük, hogy a sok-sok becsületes emberrel szemben megnyilvánult indokolatlan bizalmatlanság egyik oka volt az 1941 nyarán és őszén elszenvedett borzalmas vereségeknek. Szincov leikébe jéghidegen hasít a bántódott- ság, amiért egy százados kétkedéssel fogadja közlését arról, hogy megsebesült az oldalán. Az ország népe szinte fellélegzik, amikor Sztálin először mondott ilyen réges-régen hiányzó szavakat: „Testvéreim! Barátaim!" Szerpilin hadosztályparancsnokot, a Frunze Akadémia előadóját, 1937-ben letartóztatják és bírósági ítélet nélkül tíz évre bebörtönzik; oka: gyanúba fogták, amiért németül tanult és hangsúlyozta, hogy nem szabad lebecsülni a német hadsereg erejét. Amikor ugyanez a Szerpilin, a később rehabilitált ■ dandárparancsnok, a németek gyűrűjéből 312 emberével kitört, a vizsgáló őrnagy bántó bizalmatlansággal azt kérdezi: „Felelhet-e minden egyes emberért, aki magukkal jött?“ Csak helyeselhetjük Smakov válaszát: „Hinni kell az embereinkben; hit nélkül az éberség bizalmatlansággá, úakrémületté fajul.“ Ugyanez a bizalmatlanság és lelketlen dogmatizmus („a szabály az szabály!“) fegyverzi le ezt a háromszáz hős katonát, s viszi őket iszonyatos pusztulásba: a halálba. A német fogságból megszökve, miután iratai eltűntek, Szoncovot egy fiatal, rosszhiszemű főhadnagy, Krutyikov hallgatja ki, s nem akar hinni neki, föltételezi, hogy hazudik. Nemcsoda, hogy Szincovból kitör a keserűség: „Dehát akkor mit mondjak az embereknek, akik nem hisznek nekem? Azt mondjam el, 445
