Irodalmi Szemle, 1962
1962/4 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Szimonov: Élők és holtak
amit tudok, vagy dühömben kigondoljak valami mesét?“ És mennyire hitványnak ítéljük Ljuszint, aki iratok nélkül a Moszkva előtti ellenőrző pontnál nem meri vállalni volt bajtársáért a kockázatot. Végre akadt a kerületi párt- bizottságon egy Malinyin nevű pártmunkás, aki hisz neki. De az alakulóban levő kommunista zászlóalj parancsnoka már „az aktatáskában jelejtette a lelkét", végül azonban mégis csak képes levonni a következtetést: „Egyik aktatologató írt egy bürokratikus levélkét, a másik rávezette a határozatot, az eleven ember pedig zárt körben kering, és e bürokraták miatt képtelen a frontra kijutni." Végül a harcban kitűnt Szincov, ugyancsak a bizalmatlanság miatt nem kaphat új párttagsági könyvet, mert úgy látszik, a papír többet ér, mint az ember. Az író így mondatja el Szincovval ezt a súlyos ítéletet: — Én most azt gondolom, hogy a papiros ér többet. Ott hever valahol az erdőben, máll adozik és azt gondolja rólam: „Nagyon tévedsz, ha azt képzeled, hogy ember vagy nélkülem! Nem, nélkülem nem vagy ember! Nem te vagy a hibás, nem te , dobtál el engem, és mégsem hagynak élni nélkülem!“... Kérvényeket írok, magyarázkodom ... Várom, hogy melyikünk lesz a győztes, a papiros vagy én!... A körülmények mégis úgy alakulnak, hogy egy döntő támadás előtti nap öt párttagsági könyvet hoztak a zászlóaljhoz, mindenki megkapta, csak Szincov nem: bármely nap, bármelyik órában elpusztulhat anélkül, hogy igazságot kapott volna .. . Indokolt ezért Mali- nyinnak, a volt kerületi pártbizottsági dolgozónak, most harcostársának a kifakadása: „Megtanulunk-e valaha feltétlenül hinni az embereknek, vagy nincs szükségünk rá?" A másik gondolatkör, amely nyugtalanítóan átszövi a regényt, a hitlerista támadási veszély lebecsülésének problémája, amit Szimo- nov szintén élesen vet fel. Az országot s benne sok millió családot váratlanul érte a háború. A különleges nyugati katonai körzet parancsnokai és politikai tisztjei közül a háború kitörésének pillanatában rengetegen távol voltak csapatuktól. Nem csoda, hogy a legkritikusabb pillanatokban minden összekavarodott, a harctereken még a háború második hetében is elképesztő fejetlenség volt. A felkészületlenség mérhetetlen károkat és emberáldozatot követelt. A parancsnokok hozzáértése elmaradt a csapatok harci szelleme mögött. Az óriási, tehetetlen, lassú bombázógépeket, amelyeket rendszerint vadászkíséret nélkül indítottak útba a német állások fölé, egy-két Messerschmitt játszi könnyedséggel leszedte. A régi típusú harckocsik nem voltak versenyképesek, s még ezekből sem volt elég, akárcsak a géppisztolyokból, hiszen a háború kezdetén jó, ha tíz géppisztoly esett egy ezredre, amíg a németeknél több száz. És mindez igen mély sebet ütött az emberek szívén. Nem oktalanul teszi fel a keserű kérdést egy rokkant öreg: „Mi történik itt, és meddig fog ez még így tartani? Ugye, álmában sem hitte volna, hogy idáig fognak hátrálni? ... Nem tudom, hogy hol van a haditechnikánk. Se égen, se földön, mintha csak elfújta volna a szél.“ Lehet, hogy e tťagikus események okainak a keresésében az író egyik-másik következtetése vitatható, nem vitás azonban az az érdeme, hogy teljes őszinteséggel törekszik a teljes igazság feltárására, a történelmi valóság s benne Sztálin szerepének hiteles ábrázolására. Ugyancsak vitathatatlan az író igazi humanizmusa, amely sohasem szentimentális, hanem harcos, szocialista humanizmus. Stílusa gyönyörködtető, képszerű, amit azonban nem annyira a szóképek, metaforák, hasonlatok tesznek szemléletessé, hanem az író gondolatainak szépsége, újszerűsége, merészsége. A könyv utolsó harmadában csökken a regény belső feszültsége, lazulnak a szerkezetet összefogó elemek, szürkülnek a részletek, krónikaszerűvé válnak az események, amit a legutolsó fejezetek emelkedettebb heve sem tud kellőképpen ellensúlyozni. Az egész könyv b ecsületes írói szándékát és emberi állásfoglalásának értékét ez azonban nem csökkenti. Az Élők és holtak azt bizonyítja, hogy a háborús regények között nemcsak a nagy, epikus, panoramatikus regénykompozícióknak van létjogosultságuk, hanem az olyan regényeknek is, amelyek a háború egy szakaszát — a mi esetünkben a kezdeti stádiumát — vagy egy epizódját, esetleg egy katonáját ábrázolja. Szimonov Nappalok és éjszakák című regényét a Nagy Honvédő Háborúról írt egyik legjobb szovjet regénynek tartottuk. Az Élők és holtak méltán sorakozik melléje. Tolvaj Bertalan
