Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Komáromi Ressl János: Katonadolog
— Az meglehet, hogy többet küldött, de én abból nem ettem. De nem baj! Ügy sem hiszitek el. Most már nem kell a te kotyvasztásod sem. Ügy bevágtam magam után az ajtót, hogy még a napos is felfigyelt rá szolgálati helyén. — Századírnok! Éppen téged kereslek! — kiabált felém. — Na, mi az? ' — A főhadnagy úr már tűvé tette érted az egész falut! Azonnal menj hozzá. Futottam az irodáig. Parancsnokom, mikor meglátott, már messziről kiabált felém. — Menj, szaladj azonnal a falu felső végére. Váltasd le az őrséget! Hozd ide hozzám az őröket is, meg a civileket is, akiket elfogtak! Futás! Lihegve érkeztem a falu végére. Fáradtan nézett le a keresztről Krisztus az alatta elterülő tájra és emberekre. A keresztnek támaszkodva állt sátorlapba burkoltan, kezében szuronyos puskával a két őr. A puskák csöve az árok felé meredt. Csak mikor jobban megnéztem, akkor láttam, hogy az utat szegélyező gödörben emberek feküdtek. — Siessen már vitéz úr! — kiabált valaki az árok mélyéről. Ezt kellett megérnem. A fiamhoz jövök. Felpakoltunk minden jót. Még másoknak is hoztunk csomagot. És így fogadnak bennünket. Megfektetett ez a disznó kölyök. — A parancs, az parancs! — vigyorgott rám az őr. — Nem igaz, századirnok? — Azt majd meglátjuk. Egyelőre bekísérlek benneteket is, meg a civileket is a századirodára. Ez is parancs. Keljenek fel emberek! A gödörben fekvők nagynehezen feltápászkodtak, összeverték fázós tenyerüket, aztán elgémberedett kézzel letisztították ruhájukról a havat és a szemetet. Magukra rakták csomagjukat. Jutott a vállukra, hátukra, mindkét kezükbe. Lassan, imbolyogva megindultak. Ügy jártak a teher alatt, mint a sivatag hajója. A tájékozatlan falubeliek azt hihették volna, hogy a katonákhoz megjött a kincstári Mikulás. Az őrök mégis rosszat sejtettek. Egyikük sem örült. Ügy haladtak a sor végén, mint az ijedt gyerekek, akik beverték az ablakot. Az irodában, mikor meglátták a főhadnagyot, megbátorodtak. Elöretolakodtak, keményen tisztelegtek, és megtették a jelentést. A főhadnagy nevetve hallgatta. A civilek közül egyik nem tudta megállani, és megszólalt. I — Nem mondom, jó katonái vannak, főhadnagy úr. Már messziről megismertem a fiamat. Mondtam is, milyen szerencse, hogy éppen ő van őrségen, legalább mindjárt beszélhetek vele. De én hiába szólogattam, nem állt velem szóba. — Igaz ez Goda? — húzta össze szemöldökét a főhadnagy. — Igaz! Alázatosan jelentem! Azt tanultuk a szolgálati szabályzatban — hadarta az őr — ha a jelszót nem tudja valaki, akkor feküdj! Még ha az apánkról is van szó! így mondta a főhadnagy úr. — Jól van, Goda! Büszke vagyok rád! Most már csak az a kérdés — fordult a szülők felé — mit hoztak ezeknek a fegyelmezett, jó katonáknak? Mert megérdemlik ám a jó hazait. — Kínálja meg papa a főhadnagy urat! — verte össze a bokáját az őr. — Nem mondom, hoztunk egy kis itókát is. Nem ismerem a szabályt. Ihatnak ezek a gyerekek egy kis borocskát? Aztán meg hoztunk egy kis kacsahúst. No meg kalácsot, ezt már nem is számítom a katonának való ételek közé. — Sok a szöveg, papa! Nyissa ki a bőröndöt, és tegye az asztalra a demizsont. A többit majd elintézzük mi. Csak mondja meg, mi hol van a bőröndben! Kattant a zár. Felcsapódott a cifra mörönd teteje, és olyan illat csapott ki belőle, hogy már ettől is összefutott a nyál a számban. Öreg róka volt az őr apja. Volt a csomagban más is, mint amit felsorolt. Goda kezében tartotta a bőröndöt. Odalépett a főhadnagy elé. Katonásan megkínálta, aztán sorra került mindenki, aki az irodában tartózkodott. Mikor fia mellett elment, az őr belenyúlt a csörgő papírok közé, és kikapott egy egész rúd mákoskalácsot. Derékban kettétörte, és a felét odanyomta őrtársa orra elé. — Kapd be! Az öreg ezalatt a kínálással éppen hozzám ért. Bizony a csomag tartalma jól megcsappant. A demizsonban maradt is, nem is.
