Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Komáromi Ressl János: Katonadolog
— Na vegyél te is fiam! — szólott az öreg. — Azt hagyja, az nem sarzsi, papa! — kiáltotta el magát az őr. — Az más! Ezzel úgy becsapta orrom előtt a börönd tetejét, majd az ujjaim hegyét csípte oda. A főhadnagy észrevette, miként lettem halottfehérből a szivárvány minden színárnyalatán keresztül vérvörös. Talán segíteni is akart rajtam, mert rám- ripakodott. — Te! Igaz is! Mi lesz a vacsorával? — azt is neked kell felszolgálnod! Az izgalmaktól, a megaláztatástól, az éhségtől szédülten támolyogtam át a szomszédba. Már a kapuban megcsapta orromat a savanyúkáposzta szaga. Az asszony már várt rám. — Először vigye át a kenyeret, aztán majd a többit! — ezzel kezembe nyomta a kenyeres kosarat. Mikor az irodába léptem, éppen akkor ment el Puskás törzsőrmester. Hóna alatt egy fadobozt és egy kisebb csomagot cipelt. A főhadnagy utána kiáltott. — Tegye az ablakába! Biztosan húsféle is van benne. Míg távol voltam, az öreg már összecsomagolta a holmiját. Eltakarította az asztalról a csontmaradványokat. Ezalatt a fia már a második rúd mákoskalácsot gyömöszölte magába. Mikor mellette elmentem, könyökével oldalba bökött, és felém nyújtotta a beiglit. — Törj magadnak belőle, századírnok! — Köszönöm! Nem szeretem a mákosat! Meg aztán írta az anyám, hogy ő is eljön, és hoz majd csomagot. Hoz egy jó adag krumplis pogácsát, mert én csak azt szeretem. Az őr a csodálkozástól nyitva felejtette a száját. A foga majdnem fekete volt a máktól. Az illatos töltöttkáposztát úgy szolgáltam fel, mintha a tálban levegőt vinnék. Azt mondogattam magamban, lehet, hogy már holnap jóllakhatok én is krumplis pogácsával. Jobb is, hogy nem sóvárogtam a káposzta után, mert úgy elpakolták a tiszturak az egészet, hogy a vacsorából csak két szelet kenyér maradt az asztalon, az is a kenyér égett vége volt. Kezembe vettem az égett kenyeret, forgattam, nézegettem, nagyokat sóhajtottam. Mig a kenyeret néztem, valami elkezdett forrósodni a szívem táján, aztán, mintha hideg vizet öntöttek volna rá, hirtelen lehűlt. Olyan érzés volt, mintha legbelül valahol vérezne a szívem. Csak álltam, és néztem a kenyeret. Nehéz, terhes gondolatok jutottak az eszembe. Én nem tudnék jóllakni ott, ahol mások éheznek. És mások mégis milyen könnyen jól laknak ott, ahol én annyira éhes vagyok. Csak akkor lesz jó világ, ha ilyesmi nem történhetik meg. A kenyeret néztem, mégis csak azt láttam magam előtt, amint az öreg Goda becsukta előttem a böröndöt. „Azt hagyja, az nem sarzsi, papa!“ Aztán hallottam ismét a főhadnagy hangját is, amint a törzsőrmester után kiáltott: „Tegye az ablakába! Biztosan húsféle is van benne!“ — Ha húsféle is van benne, akkor abból én is eszem, s hozzá ezt a kenyeret. Kenyér már van, lesz hozzá hús is! — mondtam magamban, mint az eszelős. Nem sokáig töprengtem. Az éhségtől égett a gyomrom. Megaláztak, és én gyűlöltem mindenkit, aki aznap evett. Különös örömömre szolgált, hogy meglophatok valakit, meglophatom a törzsőrmestert, ha ugyan övé a csomag, ha meg nem az övé, akkor egy idegent, vagy ismeretlent lopok meg. A törzsőrmester az iroda mögötti szobában lakott. Ablaka, ajtaja az udvarra nyílott. Szótfogadott a főhadnagynak, mert a csomagot valóban a kissé kinyitott ablak mögé helyezte. Lábujjhegyen, mint az egerésző macska az ablak alá lopakodtam. Ám legnagyobb meglepetésemre az ablakon régimódi vasrács volt. A széles fal mélyén, az ablakdeszkán laput a két csomag. A biztonság kedvéért egy pillanatig lélegzetvisszafojtva hallgatóztam. Mindenhol síri csend honolt. Felágaskodtam, és átdugtam a kezem a rács között a
