Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Komáromi Ressl János: Katonadolog
— Igenis! — Majd mindig minaent pontosan elmagyarázok neked. Most a legközelebbi feladatod az lesz, hogy pontosan fél tizenkettőkor átmégy ide a szomszédos házba, és onnét áthozod az ebédünket. Ez az első feladat! Addig elmehetsz! A többit majd ebéd után megtudod. Azt hittem, valamiféle nagy háztartás lesz a szomszédos házban, ha már a tiszt uraknak főznek. De csak az akarat volt nagy, olyan szegények voltak, mint a templom egere. Az utolsó falatukat adták oda, hogy valami jobbat főzhessenek. Azért vállalták el' az ebédkészítést, mert a főhadnagy megígérte nekik, hogy ha valamiben hiányuk lesz, akkor a legénységi konyháról mindent megkapnak. Hivatták is a főszakácsot, minden alkalommal, és panaszkodtak előtte egy litániára valót, vegye észre magát! Neki mondta a háziasszony, de nekem szólt a mondás: — Nem kell ám az Írnok úrnak a legénységi konyhára járni. Adok én annyit a tiszt uraknak, hogy jól lakhat belőle ő is. Majd a főszakács úr megtoldja valamicskével a tiszti konyha járandóságát! — Hallottad, pajtás? — kacsintott rám a főszakács. — Tiszti kosztot eszel komám. Észre sem vettem, az asszony már porciózta is az ebédet. Nagy tálba merte a gőzölgő sárga húslevest, nagy körültekintéssel kiválasztotta belőle a zöldséget. — Először ezt vigye át fiam, meg a főthúst! így szokás! Kötényt kötött elém. Karomra hófehér szalvétát borított, markomba rongyot nyomott, hogy ne süsse kezem a forró tál füle. Mint egy hivatásos pincér, úgy szolgáltam fel a tisztek asztalára fogásonként az Ízletes ételt. Aztán vigyázzba merevedtem, bámultam, hogyan villázták a párolgó zöldséget, és számban összefutott a nyál. Megállítottam volna szívesen a kezüket, hagyjanak nekem is valamit a tálban. Kívánságom csak kívánság maradt. Mikor a levest vittem, arra gondoltam, hogy engedek bele egy kis vizet, hátha így hagynak belőle nekem is. Hiába tettem volna, még a leves alját is kikanalazták. Mikor harmadik fogásként a jószagú rántottcsirke fertályokat vittem, már kétségem sem volt afelől, hogy abból egy falatot is eszem. Mereven, mozdulatlanul álltam az asztal mellett, és mikor senki se látta, nagyokat nyeltem, majd fennakadt az ádámcsutkám. A főhadnagy észrevehette, milyen gondolatok járnak a fejemben. Talán meg is sajnált. Azért hogy végetvessen e gyötrelmeknek, rámmordult. — Hát te mire vársz? — Alázatosan jelentem, ez volt az utolsó fogás! — Na és? Ha ez volt az utolsó fogás, akkor menj a dolgodra! Ebédelj meg te is! Megindultam a század konyhája felé. Ügy tartottam magam előtt az üres sajkát, mint az énekes koldus a'kalapját. A századnál az ebédet már kiosztották. Az volt a szokás, hogy ami megmaradt, még egy ideig melegen tartották a tűzhelyen. Ha nem jött érte senki, akkor a szakácsok azt is megették. Ezért nem nagyon szerették az utólagosan jelentkezőket. Mikor a főszakács a konyha ajtajában meglátott, hangosan megjegyezte: — Bizony akad még hörcsög természetű ember, aki mindent csak magának szeretne. Először azt hittem, nem nekem szól a megjegyzés, aztán elfutott a méreg, mert eszembe jutott valami. Ezért megkérdeztem. — Kiről elmélkedsz te Ferikém? Mondd csak mégegyszer? — Hát ha nagyon akarod, akkor megmondom. Éppen rólad! — És aztán azt mondd meg, hogy miért? — Még te kérdezed? Hiszen kaptál már egyszer ebédet a tisztikonyhán! Megetted azt is, és nem volt elég. Most meg idetolod a pofád! Már csak az hiányzik, hogy azt mondd, a tiszti konyhán nem kaptál enni! Az asszony nem tudná megállni, hogy ne adjon ilyen vékony, éhenkórász katonának, mint amilyen te vagy. Láttam, mindenből egy kanállal többet porciózott, csakhogy jusson neked is.
