Irodalmi Szemle, 1962

1962/4 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

béke — Ossietzky személyében — kivédhetetlenül Hitler — a háború — foglya lett; kellett, hogy az legyen, mert ez a békeintranzigencia cáfolhatatlan igazságot tudott és mondott. A Weltbühne 1933-as első számában írta Ossietzky: „A nemzeti szocializmus úgylátszik nemcsak politikai szükségletnek felelt meg, de egy speciális német érzelmi képességnek is. A brutalitás, a nagyszájúság, az agyhomály nem elriasztón, de vonzón hatottak ... A német polgárság soha még egy évtized folyamán ily őszinte becsületességgel nem fordult önmaga ellen, mint a nemzeti szocializmus növekedésének e pár éve alatt. Itt már nem volt szó szellemi álarcról és szellemi igényekről... csak a legesetlenebb szellemtelenségről. Amit Hitler rút és gonosz ösztönökben kitenyésztett, az nem fog olyan hamar elmúlni és még évekre is pestisként fogja tovább fertőzni az egész poltitikai életet... Hitler következményeiben fog feltámadni és még késői generációk is harcba fognak állni azért, amit a köztársaság gyáván elmulasztott“.

Nincs szó, mely ne igazolódott volna, nincs mondat, melyet cáfolni lehetne! Hitler következményeiben feltámadt: az új háborús őrületnek, embermerényletnek Schlamm lett a Goebbelse, aki ma pontosan azt teszi és gyakorolja, ami tegnap a háborús uszítok és vadítók vétkeként elmarasztalt: „A népeket a kicsapongásig kell eldurvítani, hogy az emberi történelem legnagyszerűbb irtóaktusának hordozói és elviselői lehessenek. El minden meggondoltsággal, el az emberi érzelem és személyes szabadság minden utolsó maradékával, el a forradalmi emóciókkal és az értelembe vetett hittel!“ (Amikor Schlamm „legnagyszerűbb irtóaktusról“ beszél akkor ez a tegnapi akaratlan kéjelgő elszólás árulkodón nyi- laz a mai Schlammra: totátlis háborús perverzitására.)

Ossietzky bíróság előtti beszédére Schlamm arca ma csak győztes vigyorrá torzulhat: „A bíróságnak elég, ha tudja, hogy a vádlott antimilitarista beállítottságú... A békebarát a szemükben nem meggyőződést jelent, de kriminális bűnt... ugyanúgy, ahogy ma a kommunista a szemükben egyenlő a hazaárulóval, összeesküvővel és bombavetővel". Micsoda mai szavak! Nyugati szavak! Nyugat-Németország- ban már rég betiltották a kommunista pártot, a békeharcosokat bíróság elé állítják, az atomháború ellen tiltakozó professzor elveszti katedráját, és a Náciüldözöttek Szövetsége betiltását már fogalmazzák. Algériában és Franciaországban ugyanakkor állami szemhúnyás- sal gyilkol a plasztikbombás OAS!

Amikor e mondatért — „a katonák gyilkosok“ — Kurt Tucholskyt, a Weltbühne főmunkatársát a weimari köztársaság bíróság elé állította, társvádlottként — mint lapfelelős — főszerkesztője is a bíróság elé került. Ekkor mondotta Ossietzky: „Mi, a béke igenlői

egyetlen egy kötelességet ismerünk: mindig és újra bebizonyítani, hogy a háború nem hősiesség, mert csak borzalmat és kétségbeesést hozhat az emberiségre. Lapidárisan beszélünk, de mi nem vigyázhatunk a nyelvünkre, mert tudjuk, hogy a hatalompolitikai helyzet ebben a pillanatnan számunkra kedvezőtlen. De ez a lapidáris nyelv Laocsétől a biblián át Kantig egyformán uralkodik az irodalomban. A háborút mindegyikük gyilkosságnak bélyegezte és a katonamesterséget egyformán mészárosmesterségnek! A „gyilkos“ szót itt nem jogi, de erkölcsi értelemben használjuk... Mi, akik állandóan szembeszállunk a háborúval, csak azt a terminológiát használhatjuk, mely 2000 év folyamán kialakult“.

A tőr visszafordult: Ossietzky szava teljes súlyával találta el „utódját“, árulóját: William S. Schlammot, akit „megérteni“, vállalni és védeni a nyugatnémet szociáldemokrata párt jelentkezik. Carlo Schmid azt a hihetetlen bukfencet produkálja, mely egyszerre és egyben menti Schlammot és elmarasztalja — Ossietz- kyt: „Mintha valami bűntudat háborogna

Schlamm lelkében: a régi Weltbühne-ember bűntudata; talán feldereng benne valami, hogy az itt gyakorolt Weimar-Németország feletti éles kritikák ... hozzájárultak ahhoz, hogy aláássák azokat a gátakat, melyek a barna áradatot feltarthatták volna“. Mennyit vártuk, sugalltuk és követeltük a német bűntudatot! íme, itt van: ízelítőt kaptunk belőle. A német bűn, a német veszély tudatosítói — azonmód bűnbakká válnak! A váratlan védelemmnek ezt a sanda mészáros szerepét vállaló érvelését teljes egészében vissza kell utasítanunk: „Dér grösste Schuft im ganzen Land, ist dér De- nunziant!“

Wiliam S. Schlamm elítéltetett, de az aktákat még sem zárhatjuk le. A pernek még van egy harmadik jogi, erkölcsi személye. Minden könyvért nemcsak írója, de kiadója is felel. Wiliam S. Schlamm könyve a zürichi Europa- Verlag kiadásában jelent meg, mely Dr. Op- recht kiadóvállalata. A német emigráció történetétől, az antifasizmus szellemfrontjáről ez a cím, ez a név, ez a svájci kiadó elválaszthatatlan! Én is köszönettel tartozom neki: 1939 januárjáig recenziós példányokként pontosan befutottak hozzám is — az Európa-névhez méltó — kiadványai. A név, a cím kötelez. És ez az európai elkötelezettség adta és hozta Kuttner könyvét a festő Hans von Marées-ről, „a német idealizmus tragédiájáról“, Fr. Hertz nagy művének: „Nemzeti szellem és politika“ első kötetét, és ugyancsak első kötetét Erich Kahler felülmúlhatatlan „Német jellemé“-nek, Croce Európa 19. századi történelmét, Zürcher Franznak a kereszténység ellen indított hitleri kereszteshadjáratról írott könyvét, Edgar Alexander Hitler-mítoszt leleplező művét és Ivan Heilbutét, aki a zioni 7 bölcs jegyzőkönyvének, ennek az otromba hamisításnak, tényleges valóságát mutatta ki Hitler politikájában. (Az előző fejezetben említett másba való átvetí- tésnek egyik legjellemzőbb példája!) Michaelis és Somin dokumentumgyűjteménye a „barna kultúrát“ döbbentette elénk; Ernst Bloch filozófiai szinten vizsgálta ki „Korunk örökségét“,

342