Irodalmi Szemle, 1962

1962/4 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

nap ezt mondotta: „Köztünk és a fasizmus között nincs más, mint gyűlöletteljes ellenségeskedés. Ebben a gyűlöletben még az a készség sem zavarhat meg minket, hogy „megérteni“ próbáljuk; minden ilyen irányú készség belső gyengeséget jelez, melyet holnap a nagy kapituláció követhet". A nagy kapituláció, a nagy „megértés“ megtörtént. Nürnberg Schlamm szemében juszticmord, és az Eich- mann-perről cinikusan így fogalmazta meg véleményét: „a jog nem az, ami egy náci bűnösnek kárára van“. Talán lesznek, akik emlékeznek a Zind-esetre. Ez a tanügyi férfiú néhány év előtt nem kevesebbet mondott, minthogy még több zsidónak kellett volna ásóval a fejét ketté hasítani. Ez a nyílt pogromuszítás még a szövetségesek felé elkötelezett Bonnak is sok volt, és Zind külföldre „távozott“. De Schlamm ezen nem ütközött meg és csodálkozott, hogy lehet e bagatelt így felfújni: „ilyesféle locsogátoskat, melyek New York és London legelőkelőbb clubjaiban napirenden vannak, nem lehet börtönnel sújtani.“ És ezt a zsidó- származású volt antifasiszta mondotta.

Schlamm ma sajnálja, hogy „Németország az utolsó háborút úgyszólván nagyon elvesztette“ és azt tanácsolja „nyerje meg utólag“. Utólag, ahogy a német militarizmus intézői is akarják: a harmadik világháborúval, melynek felelősségét ő, Schlamm „morálisan“ is magára veszi, „mégha legközelebb kétszát millió halottról lesz is szó“. Schlamm minden gátlás nélkül állít ki „morális“ menlevelet kétszázmillió ember meggyilkolására. A hat millió zsidó hulla és a második világháború hetven milliós össz-száma nem volt elég. A Schlammok kétszázmillión alul nem adhatják! Ha ma elébe tartjuk a tegnapi tükröt, meg sem mukkan, meg sem nyikkan. Nincs hozzá többé semmi köze. Felismerhetetlenné vált. Az árulás teljes: a száznyolcvanfokos elfordulás zérót jelez, nullát, hullát. Willi Schlamm meghalt, éljen Wiliam S. Schlamm! Az „Europäische Hefte“ egyik utolsó, 1935-ös számában írta Schlamm: „Már nem politikáról van itt szó, mert háború lesz, és aki itt — a hazardőrök által a világbéke ellen oly cinikusan kimondott kontra tudatában — „reálpolitikus“ akar lenni és hideg- vérűségét akarja megőrizni, az vétkes lesz abban, ha sok meleg vér fog kifolyni... Tovább megyünk: mindenki bitang gazember, aki háborúról, tömeghalálról csak a könyvelő tárgyilagosságával akar ítélni". Mindenki bitang gazember: Schlamm önmaga fogalmazta meg ítéletét!

A szellem: erkölcs. Schlamm a totális szellemerkölcstelenség. És ezzel e névből, e jelenségből törvényszerűen kilúgozódott minden szellemi elkötelezettség. Ezen a síkon az értelem automatikus ellenséggé lényegül. Schlamm ezzel újra felidézi Goebbels „Intelligenzbes- tie“ fogalmát, az értelmi felelősséget kikapcsoló módszerét és ennek minden következményét: „Csak aki a problémákat a legegyszerűbb formulára tudja hozni — és meg van hozzá a bátorsága ezeket az intellektuellek

tiltakozása, beleavatkozása ellenére is, örökké ebben a legegyszerűsített formában ismételgetni, — csak az fog hosszú tartamra a közvélemény befolyásában alapvető sikereket elérni“. És Schlamm e goebbelsi tanítás értelmében ma a nyugati sajtó egy részét „rohadt, korhadt, intellektuális réteg“-ként szapulja. Amikor e sajtóban mukkani mernek az atombomba ellen, akkor Schlamm, az atomhajcsár közéjük cserdít, ha ma Nyugaton az emberiség lehetővé vált öngyilkosságáról beszélnek, akkor ez „a Nyugat kimondhatatlan, nyomorúságos elhülyéséről tanúskodik“. Schlamm, a szellemerkölcstelen, csak a szellemerkölcs, a szellembátorság ellen emelheti fel a szavát. Dühének céltáblája: az atomtudósok tiltakozása, az atomtudósok lelkiismerete. Az atomháború ellen feszülő szellemi lelkiismeret Schlamm szemében csak „fantasztikus csíny“, zavaró idegtünet. És ha Strauss — akiről különben Schlamm dicsérőleg nyilatkozik: „alapos ember, becsvágy hajtja, mint a fúria, munkaereje kimeríthetetlen, intelligens, még kíváncsi is“ — ha ez a Straus azt mondja: „Amikor a felelősséget magunkra vállaljuk, nem ülhetünk fel minden fantáziadús asztrológusnak és világjavítónak“, akkor Schlamm is csak ezt a nótát fújhatja: „Korunk nagy intellektuális botránya az, hogy fizikusaink bizonyultak társadalmunk legidegesebb elemeinek, és épp olyan pillanatban, amikor meghökkentő arroganciával jogot formálnak arra, hogy ezt a társadalmat politikailag kormányozzák.“ És egy más helyen: „Csak gyermekded lelkű pacifisták csacsoghatnak arról, hogy az iskolák fontosabbak, mint a cirkálók. Az ilyen pipogya intellektuellek ellen fel kell lépnünk.“ Itt feleletképpen csak Tolsztoj máig érő tanulságát lehet és szabad idézni: „Az írástudók olyan durvák lettek, hogy a szellemi erők hatását már fel sem tudják fogni. Erőt csak ott látnak, ahol villámlik és dörög és ahol csontok hevernek szanaszét“.

Az aktákat ezen a ponton le is lehetne zárni. De William S. Schlamm elkövette azt az ügyetlenséget, hogy Ossietzky utódjának játsz- sza ki magát, és ezzel a béke koronatanúját idézte fel maga ellen. Amikor Hitler foglya, Carl von Ossietzky 1936-ban megkapta a No- bel-békedíjat, melyről mindenki azt hitte, hogy ez kiránthatja a börtönből, de ami következményeiben csak azt eredményezte, hogy Hitler törvényileg megtiltotta minden németnek a Nobel-díj elfogadását, — amikor Ossietzky e békedíjjal világnév és világfogalom lett, írta lapja, a Weltbühne: „A világnak szüksége van arra, bogy a békeakarat messzire világító szimbólumokat kapjon. Most megkapta... Ossietzky az egész gondolkodó világ számára a békeakarat megtestesítője, mely felveszi a harcot a háborúba taszító erőkkel szemben". Nem véletlen, hogy épp a németség adta a háború és béke két névszimbólumát, megtestesítőjét: Hitlert és Ossietzkyt. Csak a háborús lelkiség maximális hőfoka válthatta ki a békemuszáj legpéldázóbb megnyilatkozását. A

341