Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - FIGYELŐ - Jarka Pašiaková: A föld dicsérete — a fordítás dicsérete
legalább egy-egy költeményt, bizonnyal mindenkit megörvendeztetett volna Neumann néhány kis remekművének fordítása, mint a Saskia van Uylenburgh, Judita vagy a Svatá Luisa Michelová c. költemények. Annál is inkább, mert ezek teljesebbé tették volna az olvasó számára a költőről alkotott elképzelését, hiszen a cseh irodalomban Machar és Wolker mellett éppen őt foglalkoztatta legtöbbet a nő sorsa. Tudomásunk van róla. hogy egy nagyszabású ciklust tervezett, melybe erotikus női alakokról írt költeményeit foglalta volna össze. Amennyiben e szándékát megvalósította, költeményei részben történelmi szempontok jegyében fogantak, részben sub specie femina. Épp ezek a versek mutatták volna be Neumannt, mint a szépség, az ifjúság és a természet pogány hitvallóját. A magyar válogatás ebben a tekintetben csak Rosa Luxemburgról írt költeményét tartalmazza, amelyet Neumann később az Istennők, szentek, asszonyok című gyűjteményéből vett át és sorolt a Vörös dalok közé. Bár ez a költemény eszmeiségében és objektív hatásában különbözik a fentebb felsoroltaktól, ebben is a szerelem és a szeretet hősiességét énekli meg, amely az emberi gyávaság és aljasság elleni küzdelemben megerősödve az egész emberiséget átfogó szeretetté árad. Neumann itt saját krédóját fogalmazza meg: Mivel ostoba, rossz az ember, futunk előle, s menedékünk a természet, de zsákmány, áldozat is egyben, legyen hát váltsága az élet. A mondottak ellenére mégis megállapíthatjuk, hogy a válogatás elégséges módon mutatja be a huszas és harmincas évek Neumann- ját is, és Bábi az érzelmi fellángolások e költészetének gyengéd és intelligens tolmácsoló- ja. Erről tanúskodik többek között pl. A parasztnő dicsérete c. költemény fordítása is. Hogy a kritikus se húzza a rövidebbet, íme, néhány bíráló észrevétel: Bár Bábi Tibornak finom megérzéssel sikerült visszaadni a Kezdő imádság (Vstupní modlitba) c. vers liturgikus alaptónusát, véleményem szerint nem kellett volna megváltoztatnia — ha lényegében a költemény szellemében tette is — annak első sorát. Neumann szándékosan így kezdi pogány imádságát: Ve jménu života i radosti i krásy. — Bábi: Dicsértessék az élet, földi szépség s öröm. E kisebbfajta költői önkényeskedéssel szemben magasra kell értékelni a földanya ragyogó látomását és personifikációját, bár az eredeti cseh szövegben csak egyszerű hasonlatról van szó: Bábi: Ö, föld, mi asszonyunk, te gyümölcsökkel áldott, ki itt fekszel a fátylas, párás menny alatt... Neumann: Hle, zemé naše, ty, jež ležíš pod nebesy jak žena kvetoucí pod zrádným závojem. Ezt a két példát ugyanabból a költeményből azért idézem, hogy szemléltetően bizonyítsam, mennyire fontos a fordító valóban költői fogékonysága és érzékelése: hasonló eljárást alkalmazni nem mindenkor helyénvaló és nem jár ugyanazzal a sikerrel. A Zsoltár 1919-ból c. költemény első sorát minden aggodalom nélkül teljes egészében le lehetett volna fordítani: Já, národ český... A sorban nem érezni valami túlzott nemzeti büszkeséget, csak szükségszerű hivatkozást a nemzetre és a nemzet múltjára. A fordító, aki a válogatásban mindenütt teljes mértékben tiszteletben tartja az eredeti szöveget, és hű tolmácsolásra törekszik, itt szinte szükségét érezte annak, hogy a cseh jelzőt elhagyja, s ezzel a következő meggondolásra ad alkalmat: vagy úgy értelmezte a verset, hogy csakis a cseh nemzetről lehet benne szó, s ebben az esetben ezt a tényt nem kívánta kihangsúlyozni, vagy ellenkezőleg, úgy érezte, hogy annak kihangsúlyozásával leszűkítené az egész költemény értelmezését, mely ugyan a háború utáni cseh politikából való kiábrándulásról vall, de ennek a kiábrándulásnak általánosabb érvénye is lehetett. Itt a magyar nép sorsának alakulására gondolok — a kommün bukása utáni időszakra. Az ellentmondásos meggondolás után arra a következtetésre jutunk, hogy a fordító eljárását helyesnek, vagy annál jobbnak kell tekinteni, de semmiesetre nem tekinthetjük helytelennek. Némely költeményben a fordító annyira beleélte magát Neumann józan, keresetlen, csaknem szűkszavú költői stílusába, hogy a kifejező eszközökkel való szigorú takarékosságával mindezt még fokozza. A felületes olvasó talán szemrehányást tehetne neki, hogy eljárásával leegyszerűsíti az eredetit. A fordítások alaposabb olvasása után megértjük, hogy itt nem felületességről van szó vagy feledékenységről (gyakran kihagy egy-két szót a versszakokból), épp ellenkezőleg, arra törekedett, hogy Neumann modern kifejezőeszközeit tükrözve a várható legnagyobb érzelmi hatást érje el. Bár a művészetben, s főképp a költészetben a „kevesebb többet jelent“, mégis az a benyomásom, hogy olykor érzékenyebben kellett volna mérlegelni, hogy ez a törekvés hol válik a fordítás hasznára, s hol okozhat esetleg értelemzavart. Például a Zsoltár 1919-ből c. költeményben az utolsó szakaszban inkább hangsúlyozni kellett volna, milyen bestiáról szól oly keserűen a költő, nem pedig elhagyni az értelmezés szempontjából fontos szót. Neumann: ... táži se: je to počátek, porodní bolest, jarní boufe, horlivý nástup v nový vek, který mé opravdu osvobodí — anébo pouze kŕeč, 328
