Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - NÉZETEK - VÉLEMÉNYEK - Beszélgetés Vercors-szal
Az idén Prágában járt Vercors, az ismert francia író. Az írószövetség hetilapjának, a Literárne noviny munkatársa beszélgetést folytatott a neves vendéggel; az interjút az alábbiakban ismertetjük. Beszélgetés Vercors-szal Hogyan lesz íróvá az ember? Én nem vagyok valami jó példa erre. Hiszen csak harmincnyolc éves koromban kezdtem írni. Elektromérnöki diplomát szereztem, kutató, tudós akartam lenni. Ám rosszul vezettek, túlkorán nehéz feladatokat bíztak rám, azt kívánták, hogy a célhoz vezető úton egyszerre több lépcsőfokot ugor jak át, s ez elkedvetlenített. Mégis maradt bennem valami nosztalgikus vágy az elérhetetlen álom után, s a tudósokra úgy tekintettem, mint az emberi tudás és törekvés élcsapatára. Nem lettem kutató, mérnök nem akartam lenni, így hát festeni kezdtem. Ám tele voltam nyugtalansággal, mely tudatlanságomból, vagy korlátolt tudásomból fakadt. Már rajzoló koromban is filozofáltam. Hogyan jöttem rá, hogy írni is tudok? Bizony csak jóval később. Tulajdonképpen nincs semmilyen „írói“ szakképzettségem. A két háború között az angol irodalom hatott rám, főképpen Joseph Conrad. Mindmáig ő a legkedvesebb íróm. Szenvedélyesen olvastam a könyveit, s minden mű olvasása után egyre inkább éreztem a kívánságot, hogy folytassam. A háború előtt rájöttem, hogy gondolataimat és érzéseimet rajzokkal nem tudom kellőképpen kifejezni. Akkoriban csak úgy a magam gyönyörűségére regényben írtam meg emlékeimet... Barátaim, akik ismerték a kézirat egy részét s a La pensée libre számára, mely akkoriban illegálisan jelent meg, megbízható nemkommunista írókat toboroztak, meggyőztek arról, hogy írnom kellene. így jött létre a Tenger csendje. Aztán megalapítottuk az illegális Editions de Minuit-t, s ami azután következett, már mindenki számára tudott és közismert tény... A rajzolgatást abbahagytam. Hogy végképpen-e? Később saját rajzaimon kipróbáltam egy újféle sokszorosító eljárást és rájöttem, hogy kitűnően alkalmas olajfestmények reprodukcióinak elkészítésére. Az eljárást silscreen-nek neveztem el. E munka eredményeit Prágában is kiállítottam. Egyelőre nem folytatom és senki sem csinálja utánam. Technikai eljárásom ugyanis a képek aprólékos elemzésén alapul, s nem tudja bárki felhasználni. Amerikában megpróbálták, de a1 eredmény siralmas. Lehetséges, hogy egyszer még visszatérek ehhez a munkához. — Hogy mi írásaim központi témája? Az utóbbi időből jól ismerik Természetellenes állatok és Klementína c. könyvemet. Tulajdonképpen arra törekedem, hogy világosan megfogalmazzam, mi teszi emberré az embert, hogy mi embervoltunk lényege. Miért ? A világ hihetetlenül gyorsan változik, a szocialista életformák világszerte feltartóztathatatlanul elterjednek. Ugyanakkor egymás mellett sokféle ideológia, erkölcsi felfogás, etika létezik. Míg ez így lesz, az etika terén sok nehézsége támad az emberiségnek. Egyszer majd kialakul az általános érvényű erkölcsi rend. Csakhogy ez még a jövő kérdése. Mégis úgy érzem, hogy meg kell határozni valamiképp az általános emberit (nem zoológiái értelemben), azt, amit az emberi gondolkodás minden kategóriájának közös vonása. Régóta küszködöm ezzel a problémával, már 1949 óta. Tulajdonképpen a nácizmus késztetett erre, a nácizmus, melynek csíráit nemcsak Németországban lelhetjük föl (ott nagyonis erősen elterjedt), de minden országban, mely valamiképp kapcsolatba jutott vele. Ki akartam mutatni, hogy a nácizmus nemcsak relatív, de maga az abszolút rossz, mert az embert illető felfogása abszolút tévedésre alapul. Mert v ajon mit hirdettek a nacionalista ideológusok? Az ember vesse alá magát teljességgel a természet törvényeinek. Ez annyit jelent, hogy vesse alá magát az erősebbnek. Tehát egész koncepciójuk a kegyetlenség. Innen kiindulva arra a meggyőződésre jutottam, hogy itt a társadalmi etika szélesebb problémájáról van szó, s ez az etika ma nagy változásokon megy át, vagy közvetlenül a változás előtt á ll. Gyakran megnemértéssel fogadtak, gyakran jobbról is, balról is szememre hányták, hogy félrevezetem az embereket, és szükség volt mindarra, ami az utóbbi 12—15 év alatt végbement, hogy megértsük egymást és egyet- értsünk abban, hogy közös és általános érvényű etikára van szükségünk. Két annyira különböző könyvemben, mint a Természetellenes állatok és a Körülhajózás lényegében ez a közös mondanivaló. Mindkét könyvemben éppen azt akarom megmutatni, mi a valóban emberi, és mi csak látszólag az. A tudósoknak éppen az a véleménye, hogy az embernek nevezett állatfaj magatartása az emberi. Én épp ellenkezőleg, azt akarom bebizonyítani, hogy ez a magatartás a természet törvényei szerint igazodik, s az ember akkor kezd emberré válni, mikor elleneszegül a természet törvényeinek, mikor hatni kezd rájuk vagy úrrá lesz felettük. A Körülhajózás központi hőse akkor árul el valóban emberi vonásokat, mikor életfelfogása és a történelmi szükségszerűség valamiképp azonossá válnak, s újra embertelenné válik, mikor embertelenségét egy másféle történelmi szükségszerűséggel akarja igazolni. Ez a kérdés nagyon időszerűnek tűnik számomra, mert ilyen emberek mindenütt vannak, s mindegyikünkben él valami belőlük. Kétségtelen, hogy ezekről a kérdésekről már 319