Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - NÉZETEK - VÉLEMÉNYEK - Beszélgetés Vercors-szal
Camus és Sartre is mélyen elgondolkodott. Egyébként is az erkölcs kérdése az irodalomban nemcsak az én előjogom. Ügy vélem, hogy az irodalomnak egyre sürgetőbben kell hozzányúlnia. Am az említett két író valahol az elején elvétette a dolgot. Camus abból a feltevésből indult ki, hogy az élet maga képtelenség, s az embernek nincs semmi reménysége arra, hogy felfedje az élet értelmét, s ezért az emberi szolidaritás a halálraítéltek szolidaritása. Véleményem szerint épp ellenkezőleg, a harcosok szolidaritásáról van szó, melyre az ész felismerése alapján tehetünk csak szert az ész és a kozmosz közti ellentmondás leküzdése és az új egység megteremtése révén. Camus időelőtti halálát valóságos tragédiának tartom. Az a meggyőződésem, hogy maga is rájött már alapvető tévedésére. Erősen hittem, hogy gondolkodásában egyre inkább a valóság felé fordul. Utolsó, A kő csírázik, című elbeszélése, melyben Camus visszatér az emberi szolidaritáshoz, éppen erről tesz bizonyságot. Sartre tévedése pedig abban a feltevésben rejlik, hogy az ember mindentől függetlenül ura önmaga sorsának. Durván leegyszerűsítve ez annyit jelent, hogy létezése valamiképp előbbrevaló a lényegnél, hogy a létezés puszta ténye elsődleges. Ez az elgondolás elvezetheti a szocializmushoz, elméletileg pedig a nácizmushoz is. Hogy melyiknek adunk elsőbbséget, csak érzelmi okokon múlik. Véleményem szerint az embert, az emberiességet úgy határozhatjuk meg, mint az ember harcát a természet ellen és saját tudatlansága ellen. Az ember léte és lényege így teljességgel meg van határozva, s az ember, ha ember akar lenni, nincs más választása. Ha épp akarjuk, felfoghatjuk úgy is, hogy van más lehetősége is, mondjuk mint a betegségek ellen küzdő orvosnak. De ha abbahagyja a küzdelmet, már nem orvos. — Igaz, hogy Sartre az utóbbi időben nagy erőfeszítéseket tett, hogy leküzdje ezt az ellentmondást (drámai műveiben ez a törekvés már régebben megnyilvánult), s hogy felfogását közös nevezőre hozza a marxizmussal, a valóság felé fordult. Én magam nem állíthatom, hogy marxista vagyok. Nincs olyan irányú műveltségem, mely ilyen kijelentésre jogosítana. De annál kevésbé vagyok antimarxista, s nagyon jól tudom, hogy manapság a marxizmus nélkül vajmi keveset lehet megérteni és megmagyarázni. Ha magamat akarom valamiképpen meghatározni, azt mondom, racionalista vagyok, s mint ilyen jutottam el következtetéseimhez. A regény? Az utóbbi időben az az elképzelés hatalmasodott el, hogy a regény már túlélte magát. Nem valami új elképzelés, s elég gyakran felbukkant. Azzal a téves feltevéssel függ össze, hogy a regénynek feltétlenül nagyméretű alkotásnak kell lennie. Én magam írtam hosszabb és rövidebb regényeket vagy novellákat, de ennek a kérdésnek sose tulajdonítottam nagyobb jelentőséget. Antikonformista vagyok, s ami az irodalom- elméletet illeti, nem nagyon bízom benne. Hiszen a szerzőnek kell megtalálnia a mondanivalója számára legalkalmasabb formát. A szabályokhoz való merev ragaszkodás annyit jelent, hogy a szekeret fogjuk be a lovak elé. A szerző teremti a szabályt, s az irodalom- történészek dolga tanulmányozni és elemezni. De előre kiokoskodni? Én magam így sose töprengtem. Ez semmiesetre sem jelenti azt, hogy a körülöttem zajló irodalmi élet nincs hatással rám. Elsősorban a társadalmi élet hatása alatt állok. De a formákon való töprengés meddővé tenne. Vegyük pl. az úgynevezett „új regényt“. Pontos elméletét Robber-Grillet dolgozta ki, s a gyakorlatban Bútor valósította meg, aki minden tekintetben kitűnő és tehetséges író. Am figyeljük meg, hogy Bútor épp ott a legjobb, ahol félreteszi a „behaviorista“ elméletet, ahol fütyül rá vagy éppenséggel keveset törődik vele. Persze más dolog a vaskos könyvek iránti aversió, mely manapság uralkodott el, különösen az ifjú olvasók körében. Ez a jelenség elsősorban a televízióval és a filmmel van összefüggésben. Főképp a televízióval mert leszoktatja a nézőt a gondolkodásról, semmiképp nem támogatja a képzelőerőt. Az olvasásnál a képzelet teljességgel foglalkoztatva van, fejlődik és finomul. A televízió nem ad neki erre alkalmat, senyvedni, sorvadni hagyja. Az olvasásra így látszólag nem marad ideje az embernek, s ha igen, legfeljebb a rövid műfajokra. Aki így gondolkodik, önmagát fosztja meg az emberi ismeretek egy nagy és fontos részétől, mégpedig csupa kényelemszeretetből, egy nap majd rájön, hogy erre is szüksége lett volna. Vannak ilyenek önök között? Akkor adják át nekik üzenetemet. Egyáltalán nem meglepetés számomra, hogy sokat vitatkoznak a költészetről. A csehek mindig a költők népe voltak. Igaz, mi franciák is, de mostanában olyan időket élünk, mikor a költészet, néhány rég közismert névtől eltekintve, mintha nem is létezne, s újabb nem jön létre. Virágzásának utolsó időszaka a megszállás ideje, s az utána következő néhány év volt. Mindenesetre ezt átmeneti jelenségnek lehet tekinteni. íme egy megjegyzés az önök vitájához. Azt gondolom, hogy a szabadvers túlélte magát, hogy a szabad- versekben írt költészet ideje lejárt. A szabadvers a költőt ugyan felszabadítja, de a kötött forma jelenti épp azt az akadályt, amelyet át kell ugornia, mely arra készteti, hogy eddze magát és költői izomzatát. A forma igényeket támaszt, feltételeket szab, s teljesítésük közben a költő megerősödik, növekedik és elmélyül.,. 320
