Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - NÉZETEK - VÉLEMÉNYEK - Miloslav Drozda: Az én-hős a mai prózában
nézetek vélemények Miloslav Drozda Az én-hős a mai prózában A prózairodalomban — nem tekintve annak nemzeti és szociális eredetét — egyre jobban elterjedtek az első személyben megírt elbeszélő műfajok; az írók gyakorlatában az úgynevezett én-forma egyre nagyobb tért hódít. Megtaláljuk Böllnél, Opitznál, Moráviánál, Sálingeméi, Camusnél, de alkalmazza Kuznyecov, Nyilin, Ajtmatov, Kazakov, Sartakov, Baklanov, Szazsin, Szolouhin, Bergolcova és más szovjet prózaíró is, a cseh írók közül pl. Kliment (Mária) vagy Fried (Časová tíseň), a szlovák írók között pl. Mináč (Tmavý kút). Mi lehet az én-forma felvirágzásának oka? Semmi esetre sem tekinthetjük múló divatnak. S minthogy világszerte alkalmazzák az idősebb és a fiatal írók is, nem tekinthetjük nemzedékproblémának sem. Mégis, miért oly gyakori jelenség hát? Az én-forma kihangsúlyozza az elbeszélő szerepét, egyéni állásfoglalását és világszemléletét. Ebben az elbeszélő műfajban az író a valóságot nem a maga teljességében és objektivitásában ábrázolja, nem törődik a helyes arányokkal, a folyamatossággal, a valóságot nem úgy ábrázolja, ahogyan mindenki láthatja, de úgy, ahogyan csak ő láthatja, s vállalja a hiányosság és a tévedés kockázatát is. Épp erről az állásfoglalásról van szó, s az elbeszélés célja épp ennek az állásfoglalásnak a tisztázása és megfogalmazása. Azért oly gyakori manapság, hogy a novella, s a regény — a szovjet regényt is beleértve — jelentősen megrövidül. Az objektív epikai cselekményt szubjektív kommentárok szakítják meg. Minden tett és cselekedet egyúttal számvetés és vallomás e tett és cselekedet társadalmi jelentőségéről. A szubjektivizált elbeszélés magábafoglalja valamiképp a helyes valóságlátás problémáját, mégpedig olyképpen, hogy az epikai cselekmény a valóság és a kereső, gondolkodó, s a valóságot felmérő személyiség közötti polaritás révén jön létre. Az én-forma bár szükségszerűen leszűkíti epikai szemléletünket, az elbeszélő személye egy általánosabb igazság hordozójává válik, s ez az igazságával fölébekerekedik a közvetlenül szemlélt valóságnak: egy szűkebb területről a világot mozgató törvényszerűségek felfedezésére tör. Ügy véljük, épp ez az oka e művészi eljárás időszerűségének: e század közepén a világ az ember szemében összezsugorodott — ami épp antipódusainknál történik, a következő pillanatban már nálunk érezteti hatását. Ám a világ ugyanakkor mérhetetlenül kitágult — ha az egyén önmagára gondol, kénytelen az egész* emberiség sorsára gondolni. Azért törekszik a próza az egyén és a világ viszonyának kifejezésére, s nem véletlen, hogy éppen a próza törekedik erre: az amit úgy nevezünk, hogy világproblematika, manapság a mindennapi élet részévé és ügyévé vált, s ennek kifejezésére nincs szükségünk szárnyaló gesztusokra, hiszen megtaláljuk az „egyszerű“, a „mindennapi“, ha úgy tetszik a „kisember“ párbeszédeiben is. Még a magát agnosztikusnak valló Alberto Morávia elbeszéléseiben is megnyilvánulnak a világ megváltoztatására törő szándékok és érzések. Mindennapi hősei fejjel és ököllel döngetnek valami láthatatlan vasfüggönyt, mely elválasztja őket a hozzájuk hasonlóan elszigetelt és magános egyedektől. A világ e kis magánemberek szemében is a szolidaritás felé halad. Ám ennek a haladásnak egyelőre nem a nagy közösség történelmi ereje a mozgatója. Épp ez a különbség a mai nyugati próza a szocialista-realista próza, elsősorban a szovjet próza között. Itt hangsúlyozni kell, hogy a szocialista és a kritikai realizmus közti különbségről van szó, s nem a Kelet — Nyugat közti ellentét leegyszerűsítéséről. Az említett nyugati írók műveiben a mindennapi hős egyéni boldogságát keresi. Látszatra bármilyen primitív vagy földhözragadt is
