Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - NÉZETEK - VÉLEMÉNYEK - Miloslav Drozda: Az én-hős a mai prózában

a vágya, mégis valami személyiséget felülmúló célra tör, melynek elérése megszüntetné magánosságát. Ám ez a vágyakozás sosem ér célt. A világ ellenséges hatalomként áll szemben az emberrel és boldogságával, éppen úgy, mint a XIX. században. A jövőt borító köd csak nem akar eloszlani.

Egészen más valami megy végbe a szovjet prózai alkotásokban. Vegyük pl. Kuznyecov: Legenda a folyóról c. regényének hősét, Tolkát. Itt is egy éretlen, korlátolt és tévelygő ember boldogságkereséséről van szó. Nem ismeri ki magát a világban, s az élet bizony nem könnyű séta. A segítőkezek nem nyúlnak oly készségesen a bukdácsoló emberke felé, mint az idealizáló receptkönyvekben. Itt is el lehet tévedni vagy hajótörést szenvedni. Hősünk bizony sok olyan emberrel találkozik, aki megadta magát.

Ilyen az élet. Az ember nem ismeri ki magát benne az iskolai tankönyvek útmutatásai szerint — a tankönyvet maga szerkeszti meg, s a maga kárán tanul. Ám e boldogságkereső szovjet hős helyzete az első pillanattól kezdve kedvezőbb. Odaát a fiatalember tudatán kívül csörtet előre az élet, aránylag olcsó áron uszályába kapaszkodhat, vagy kijátszhatja valamiképp, de itt a boldogságkereső ha nem is tudja, legalább sejti, hogy az ilyen győzelem csak vereség lehet. A boldogság felé vezető út az első pillanattól kezdve itt azt jelenti, hogy a hős megleli személyisége kiteljesedésének lehetőségeit, s ezek a lehetőségek bizonnyal léteznek, csak eddig nem sikerült felfedezni őket. Bár tudatlan, éretlen és korlátolt ember indul itt útnak, s bár egyéni valóságlátása félrevezeti, s csak azt hajlandó elfogadni, ami ennek a ferde valóságlátásnak megfelel, csak azért történik így, mert ez az útkereső ember végeredményben helyes felismerések és igaz teljes tudás után áhítozik, s végül törekvése az, hogy a társadalom forradalmi mozgásának sodrába torkolljon minden igyekezete. Fölismerni a valóságot és önmagunkat itt annyit jelent, hogy azonosulunk a világ megváltoztatásának kollektív programjával és művével.

Fried: Időzavar (Časové tíseň) c. regényének időszerűsége nem az értelmiségi tudatának útvesztőszerű feltárásában rejlik. Igazán időszerűvé csak akkor válik, mikor hőse elfogadja és magáévá teszi a tevékeny és alkotó jelent, a mi való világunkat, mely talán gondokkal terhes, olykor naiv és szögletes, de mégis olyan világ, melyben mindig történik valami, mert folyvást új értékeket hoz létre, s épp ezért nem ismer útvesztőt.

A nyugati kritikai-realista prózában az útkereső tudat nem tud szabadulni a magánélet börtönéből. A szovjet prózában ez a tudat a nagyvilág felé tárulkozik, utat keres feléje, mint a folyó a folyam felé, s azonosul vele. Fried könyvének értékét — nyelvi finomságai mellett — abban látom, hogy egy zárt, régi témakörből kitapogatja az utat az új valóság felé, s ezt az új valóságot teszi meg az ember értékmérőjévé.

Kliment: Mária c. regénye nagy feltűnést keltett. E téma időszerűsége kétségtelen és indokolt a mód is, ahogy előadja hősnője egyéni drámáját. Mégis problematikus mű. A szerző ugyanolyan útvesztőbe juttatta hősnőjét, mint a nyugati próza hőseit a valóság és a társadalmi viszonyok. Ez pedig nagy különbség. Ott az útvesztő egy zárt valóság tükrözője, Klimentnél az útvesztő a valóságon kívül jön létre, el van szigetelve tőle, vagypedig csak azt metszi ki a valóságból, ami nem foglalja magában a valóság történelmi mozgását. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a szerzőnek a hősnőt gyárüzqmbe kellett volna küldenie dolgozni, s így oldani meg szerelmi problémáját. Elsősorban arról van szó, hogy alakjainak személyes vonatkozásai közül csak szerelmi életük ellentmondásait vagy meghitt pillanatait emelte ki, hogy az időszerűség, jobban mondva a maiság külső jelein kívül hiányzik belőlük az, ami mai emberekké tehetné őket. Hogy világosabban érthető legyen, miről van szó, egy szovjet szerző prózáját idézzük példaként. A Znamja múltévi 9. számában megjelent Kazakov: Őszi tölgyes c. elbeszélése. A novella hőse egy igen egyszerű történetet mond el. Egy őszi estén kedvesére várakozik, akinek a messzi északról kell megérkeznie. Megjön és együtt töltik az éjszakát, másnap pedig kisétálnak a tölgyesbe. Ennyi volna az egész. Ám e látszólagos egyszerűség mögött oly erős szerelem, kölcsönös vágyakozás és mély tisztaság rejlik, s a két szerelmes