Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
mentalitású tisztikaszt és a vezérkar felszámolása! A német szocialista emberség és a világbéke jövője csak e tényezők hatásának szigetelésével és kikapcsolásával képzelhető el: a német kommunista párt 1945. június 11-i felhívása — ily értelemben — pontosan jelöli ki a követendő német utat. „A feladat: a hitlerizmus kiirtása... ugyanakkor végig kell vezetni a polgári demokrácia átváltási folyamatát, a feudális maradványokat teljesen el kell távolítani és a reakciós porosz militarizmust annak minden gazdasági és politikai csökevényével együtt el kell pusztítani.“ „A német kultúra jövője a porosz tisztek fiain nyugszik“ Nietzsche-nek ez a megállapítása a változatlanságba görcsösödés gyökerét fedi fel: az osztálykultúra elkülönülő zsugori gőgjét, a kasztkultúra zsarnoki időszerűtlenségét. Nietzsche a porosz-német milita- rizmuson nyugvó kultúra háborút aktivizáló állandósítását szuggerálja: a „szőke bestia“ erkölcsét a hatalmi skrupulusmentességet. Nietzsche iskolapéldája annak az eltévelyedésnek, melyet az osztály-időfordulón a tömegek jelentkezése, a feltörekvő proletariátus életjoga és életkötelessége váltott ki az esztétikai kultúra neveltjeiből. Történelmi felelősség- vállalás helyett — mintahogy azt az általa legnagyobb német költőnek tartott Heine próbálta — Nietzsche, undorral vegyes félelmét csak túlkompenzáltan tudta lereagálni: a mindenkiben való emberlátás muszája elől csak az Übermensch (emberfeletti ember) homunkulu- s'zába menekülhetett. Ez a kényszeredett mesterséges felsőfok, önmagát bizonyítón csupán a német Herrenmenschet realizálhatta és ez a Herrenmensch csak a hatalmi tudatban és gesztusban élhette ki magát. A kézenfekvő hatalmi sík itt szinte kínálkozón egyedül az imperializmus lehetett: a hódítás elsőbbsége és á háború teljessége. Az esztétikai gyönyör e viszonylatban csak a barbarizmus hedoniz- musává lényegülhetett. Annál is inkább, mert a német polgári osztály, — az „Untertan“ szervilizmusa, provincializmusa, elkényelmese- dő és Nietzschét visszataszító, kicsinyesen krajcároskodó kultúrátlan filisztersége — a szocializmustól idegen vagy vele szemben ellenséges aktivista értelmiséginek más elkülönülő gesztust meg sem engedett. A porosznémet militarizmus mint polgárt emésztő forma, Nietzschében megtalálta igazoló törvénytábláit: a Herrenmenschből Herrenrasse lett, az Übermenschből Übermörder, gyilkost is felülmúló hóhér, gyilkosságot elemésztő „szublimáló, túlordító végmegoldás“, Auschwitz. A barbarizmus nietzschei esztétikája és etikája realitás lett, iskolát csinált. „Egy állam csak bűnei révén lesz nagy“: a porosz W. Stapel tolificama nem volt véletlen! Ber- zsenyink államerkölcsi pedagógiája e porosz machiavellizmusban, „a vandáloknak e ferde bölcsességében“ — nevetséggé torzul: „... minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész: Róma ledől, s rabigába görbéd." A porosz-német Zarathusztra áldásosztón tárhatta ki karjait: „Örömmel látom Európa militarista fejlődését, mindnyájunkban ott van az ingerelt barbár: a vadállat... (Szeressétek a békét, mint egy új háború eszközét és a rövidlejáratú békét jobban, mint a hosszantartót“. Mintha Nietzsche, az általa különben annyira pocskondiázott németséget el akarná veszejteni: „veszélyes életbe“ kergeti, keríti, uszítja, és ö maga — ez a par exellence európai emberfő — elöljárón, példázón, hívón és bizonyítón kiköt a porosz tisztnél, pedagógiájánál, permanenciájánál. Igenli, sugallja, bábázza és továbbfertőzi, mert ez a pedagógia Nietzsche-Zarathusztra bosszúálló öröme: háború és semmi más! Nietzsche: a háborúnak és a szellemnek ez a vérfertőzése páratlan, döbbenetes és félelmetes adekváció. Johannes R. Becher „német gondot“ töprengő naplójegyzetében, Nietzsche mint korunk porosz-német lidérce nehezül ránk: „Ami már elhalóban van, az a brutális életvágy rohamában itt mégegyszer feléled; az életvágy e végstádiumban vérkéj elgő hatalmi akarattá válik; a múlt a maga halálsejtelmében önmagát ünnepli szédületes életfeletti nagysággá... a halálnak e jegyese új életterek víziójában éli ki magát; halálrángása: háború, halottas ágya: csatatér“. Aki, mint Nietzsche, a porosz tisztek fiaival akarja felépíteni a német kultúrát, az háborúval, barbarizmussal, tekintetnélküliséggel pusztít el minden kultúrát! Csak így lehet megérteni Albert Einstein félelmét és — reményét, aki hinni akarja, hogy „Európát meg lehet menteni rég letűnt korok barbarizmusába való visszasüllyedéstől“. Európát meg lehet és meg kell menteni, de ennek előfeltétele: a porosz mentalitás tűnte, a német imperializmus kikapcsolása, likvidálása. A barbarizmusba-szédí- tés, a háborúba-kerítés legpotenciálisabb tényezője ma: a porosz-német militarizmus! Ojra Poroszországról kell szólnunk, melyről Marx-Engels a „New York Daily Tribune“-ben (1854. V. 19) világosította fel a világot: „Poroszországban a katonaság jelenti az uralkodó kasztot, és ez az ország büszke arra, hogy »katonaállamnak« mondhatja magát“. E katonaállam mozgató ereje a tiszti kaszt. „És ennek a kasztnak az önállósága, mely a társadalmon kívül és lehet mondani a társadalmon felül állónak tűnik, adja meg ennek az államnak a társadalommal szembeni önállóság látszatát“, mondja Engels (1872). A porosz tiszti kaszt: a nemesi osztály. Franz Mehring kiszámította, hogy a porosz hadseregben 1791- ig 518 nemesi családból 895 tábornok szolgált. Nagy Frigyes franciául írt végrendeletében (németül alig tudott) minden porosz király szent kötelességévé tette, hogy a nemesi osztályt privilegizálja. így aztán nem csoda, ha
