Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

minden és mindenki a junkerekből állő tisztikaszt udvarlására sietett. A hétéves háború nagy tiszti veszteségeit kiegyenlítőn, Nagy Frigyes kénytelen volt polgári tiszteket avatni, de alighogy megkötötte a békét, Útilaput kötött a. talpukra. Ezt a hálátlansággal kifizetett polgári osztályt porosz vonatkozásban azonban nem kell sajnálni: a nemesi tiszti kaszttal szembeni talpnyalását semmi meg nem zavarhatta. Amikor polgári vérátömlesztéssel újra fel kellett frissíteni a tisztikart, a hyárspolgároik boldogan rohantak fiaikkal. A következményekről Engels tudósit minket (1865): „A kadétiskolák termése kevésnek bizonyult. Soha az állam liberálisabbnak nem bizonyult még békeidőben, mint most e hiány pótlására. A diákoknak szinte tálcán kínálták a hadnagyi állásokat. A burzsoáziának minden oka megvolt rá, hogy ezt a pozíció és lehetőségváltozást kihasználja. E helyett a polgárság a tromfot elignorálta és úgy tekintette e tiszteket, mintha ők is nemes kadétok lennének“. A változatlanság bizonyítéka, hogy Lenin még 1913-ban is csak ezt a — nemesi osztályhoz dörgölődző — polgári szervilizmust rögzíthette: „Poroszország annak az államnak a mintája, ahol a burzsoázia bámulatba ejtő ökonómiai hatalma összeegyeztethető a junkerek előtt való bámulatba ejtő csúszás-mászással“.

A porosz tiszti kaszt nemcsak a porosz polgári szervilizmus kiváltója volt, de az egész német polgárság tabuja és megejtő démona. És még ennél is több és reálisabb: végkonzekvenciája, egyetlen kapaszkodó reménye. A német polgári forradalom elmaradása — minden vonatkozásban — még kapitalista síkon is — megbosszulta magát. A német polgár Untertan lett, szószerinti értelemben „alattvaló“: helyette a tartományi fejedelem élt, tett, irányított, gondolkozott. Az igy és ezért a. regio- nalizmusban hoppon maradt német imperializmus uralmi céljait — elkésetten — már csak totális, államegyenlített militarizmusban tudta elképzelni és valósítani. A Hitler-bör- töneit megjárt Ernst Niekisch — a német értelmiség e rebellis fenomén ja — az ebből adódó időszerűtlenséget és irrealitást rögzíti: „A generálisok most minden áron és utólag kényszerítik ki azt, amit a kereskedők elmulasztottak ... Itt is és most is az elavult, de mindig visszatérő és kéznél levő porosz-német univerzális gyógymódról van szó“. — Majd a katonaság, majd a háború, majd a tábornokok, majd a nemesi tiszti kaszt! Ezért mondhatja Niekisch: „A porosz állam nem polgárokból áll, de katonákból. A hadsereg itt azt a szerepet tölti be, mint' a liberális államokban a társadalom. Ami más államokban a parlament, az a németeknél a vezérkar“. 1918-ban Troeltsch ismét bizonyítja: „Az egyház és itt mindenekelőtt a protestáns egyház, teljesen ennek a katonai és társadalmi világnézetnek a talajára helyezkedett: demokrácia, szocializmus, népállam, miegymás, számukra csak tisztességtelen, plebejusi fogalmak voltak“. (SpektatorBriefe). A valóságra, és így a változni-változ- tatni — muszájra ébredt Troeltsch most igazi történettudóshoz — praeceptorhoz — méltón mondja ki az igazságot: „Egy restauráció a katonaság segítségével, a régi militarista alapon, maga a képtelenség és lehetetlenség“. — Bonn ma újra csak e, kaszt révén akarja, — és így csak a háború révén tudja — megvalósítani restaurációs terveit. De ezzel el is árulta magát, és ki is mondotta önmaga felett az ítéletet: amit akar és* amit tesz, az történelemellenes ember — és világmerénylet. Tegnap és ma egyformán a történelem kívüliség állapota adja és hozza a porosz-német militarizmus háborút kirobbantó speciális légkörét: a változatlanságot.

Aki ítélni akar és ítélni tud, mindenkor és mindenképpen ezt a változatlanságot találja el és világítja meg. Mint a Nobel-díjas Hermann Hesse a Svájcban élő regényíró, aki a „Mannheimer Morgen“-ban (1950. nov. 8.) írta a következőt: „Pontosan úgy, ahogy ti egyszer — még nem is olyan régen — bedőltetek Hitler propagandájának, és addig hagytátok a fejetekbe tölcsérezni a bolseviki halálveszély meséjét, míg az egész német nép kész volt újra magára vállalni egy új háborút, ma éppenúcfy hozzátok meg azoknak az embereknek az örömöt, akik érdekelve vannak egy új háború kirobbantásában, amikor reklámjaiknak és propagandájuknak fejbólintó hitelt adtok. A háború azonban nem a fellegekből pottyan készen a földre, azt elő is kell készíteni. A háborút azonban csak olyan emberek és hatalmak akarják, készítik elő és szuggerálják, akiknek ez előnyt és hasznot jelent... A fegyvergyárosok, nyugdíjas tábornokok és ezredesek. Ezeknek az embereknek és csoportoknak, kiknek a háború üzletet jelent, és pedig jobbat, mint a béke, ezeknek a lélekmérgezőknek és sámánoknak tesztek azzal szívességet, amikor szuggeszciójuknak ellenállás nélkül bedőltök. De ezzel magatokra is veszitek egy új háború kirobbantásának a veszélyét“. Az új háborúk kirobbantása a porosz-német militarizmus legsajátosabb funkciója. A párizsi „Liberté“ 1930- ban csak Németországot azonosíthatta a háborúval, mert „mindenütt Németországban látják azt az egyetlen államot, mely erkölcsileg képes egy háborút kirobbantani“. Az erkölcstelenséget, a megengedhetetlenséget: a háborút csak a porosz-német mentalitás, csak a porosz-német katonai kamarilla avathatja korunk kategorikus imperativusszává. Érthető, ha Jean de Pierrefeu, az első világháború után „Plutarchos hazudott“ című könyvében a francia vezérkari tiszt szemével nem a konkurenciát bírálja, de a népiét világveszedelmet: „Európa szívéből, a militarizált Poroszország létéből és tényéből indult útjára a fegyverkezési őrület... Ami a világ torkának ugrott, az a háborús kaszt Németországa volt: ez a minden mástól elütő szellem, ennek a szellemnek harcos szabályai és gőgje... Az angol Thomasson szerint Németországot nemesi ősz-