Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - ORSZÁGJÁRÁS - André Wurmser: Legendák születnek (részlet)

Gyakori dolog, hogy az utazót (azt is mondhatnám, a külföldit, de nem szeretném, ha engem is „külföldinek“ neveznének a szocializmus országában, mert ez a szó rokonértelmű az „idegen“ szóval) az ország múltja érdekli. A múltat azért kell ismernie, hogy tudja, hol kezdték önök, s hazájába visszatérve elmondhassa, menynyit haladtak előre. Az utazónak igaza van, de ugyanúgy igazuk van azoknak is, akiket kevésbé érdekel a múlt, mert már messze maguk mögött hagyták.

Mondtam már, hogy egy bratszki munkás- szállóban megkérdeztem: „Mikor élték át a legnehezebb pillanatokat?“, s a fiatalok vagy nem akartak, vagy nem tudtak válaszolni. Kínomban éppen ellentétes kérdést tettem fel az egyik fiatalnak: „Mi lesz a legboldogabb pillanat az életében?“ Habozva válaszolt: „Hát mindegyikünknek más a szakmája ... Azt hiszem, mindenkinek más ...“ Hirtelen felderült az arca, és így fejezte be: „Mindannyiunk legboldogabb pillanata lesz, amikor forogni kezd az első turbina“. Valamennyien egyetértettek vele. Egyikük megkérdezte tőlem: „Meglátogat bennünket aznap?“ Erre persze nem tudtam válaszolni. De megígértem, hogy feltétlenül elmondom majd a bratszki fiataloktól messze élő embereknek, mennyi hősies erőfeszítést tettek és tesznek még ezek a fiatalok, hogy mielőbb halljuk az örömhírt: „Forog az első turbina!“

Ha visszatérünk Párizsba, ismét szemben találjuk magunkat mindazzal, aminek nemléte jellemző a szocializmusra: a pénzemberekkel, a munkanélküliekkel, a demokrácia karikatúrájával, a gyarmati háborúval, a szolgalelkű sajtóval.

Olykor felvetettem magamnak a kérdést: „Mivel érvelek majd, ha hazatérek?“ Mindannyiszor oda lyukadtam ki, hogy ami az elveket illeti, csupa olyasmit fogok mondani, amit már negyed évszázada is mondtam és megírtam.

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy semmi újat nem láttunk a Szovjetunióban. De nem érveket keresve utaztunk Kijevbe, Taskentbe, Leningrádba, Irkutszkba, Moszkvába: „Látni annyit jelent, mint tudni“ — írta Balzac. Csakhogy nem volt igaza. Ahhoz, hogy alaposan megértsek valamit, nem elég, ha csak látom. Mi Marx és Lenin műveiből és szocializmusból, mint olyanból merítjük érveinket. A Szovjetunióból nem új elveket viszünk haza, hanem csupán számtalan új bizonyítékot elveink alátámasztására.

„Mindenekelőtt nem szabad elfelejteni, miről van szó. Előbb jelentse ki: egyetértek a nyomorral, a többség kulturátlanságával, a kolonializmussal és a belőle következő faji megkülönböztetéssel, egy bizonyos osztály előjogaival és egy másik osztály munkanélküliségével, a mindenkit fenyegető háborúval. Előbb cinikusan ezt jelentse ki, s akkor jogot adok, hogy kommunistaellenes legyen“ — írtam régebben. S most, hogy a munka, a testvériség és a béke országában jártam, megismétlem ezt! „A kapitalizmus nem ért el semmi olyasmit, amit a szocializmus el ne érhetne és felül ne múlhatna“ — mondta évekkel ezelőtt a feleségem, akivel együtt jöttünk a Szovjetunióba. S ez ma is igaz! Csak még szembetűnőbb, mint korábban volt. Bratszk, a szputnyikok, a szűzföldek, a szovjet szakemberképzés megannyi tanúbizonyság erre! A szocializmus túlszárnyalta a kapitalizmust ezeken a területeken. „No és, csakis a szocializmus válthatja valóra az emberiség legszebb ábrándjait“ — tette hozzá akkor a feleségem.

Ez ma is igaz, nemde ? De még szembetűnőbb! Míg önöknél a kultúra az egész társadalom közkincse lett, a francia egyetemeken csak három százalék a munkás- és parasztfiatalok aránya. Önöknél mindenki előtt nyitva állnak a vezető állások. A mi „demokratikus“ országunk Nemzetgyűlésében csak hét munkás- és parasztképviselő van. Természetesen mind a hét kommunista.

A franciákat, akiket érdeklik az emberi sorsok, bámulatba ejti az önök tudásszomja, hogy önöknél mindenki, bármilyen tisztséget tölt be, szüntelenül fejleszteni akarja tudását. Ez a szovjet társadalom egyik legjellemzőbb vonása, amelyet ma már senki sem tagadhat. Világszerte elismerik a szovjet tudományt és technikát. Az egész világon csodálkozást kelt a szovjet tudósok és mérnökök nagy száma és képzettsége. Eszembe jut a kijevi „Dinamó“ étterem fiatal pincérnője, aki a legkomolyabban mondta nekem: „Tanulni

mindig kell“. Se szeri, se száma azoknak a szovjet embereknek, akik 30—40 éves korukban kezdtek új szakmát tanulni. A franciák szemében ez valószínűtlen dolognak tűnik, sőt a naivabbak egyenesen ostobaságnak tartják. „Talán elment az eszünk, hogy az iskola elvégzése után újra kezdjünk tanulni?! Mi az ördögnek?! A munkásból aligha lesz főmérnök, vagy igazgató, akárhogy tanul is“ — így véle292