Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - ORSZÁGJÁRÁS - André Wurmser: Legendák születnek (részlet)
szovjetellenes koholmányok képtelensége még szembeötlőbb. Angarszk a fiatalok városa. A fiatal házaspárok, jegyespárok és a nyüzsgő gyermeksereg között csak itt-ott lát az ember nyugdíjas embert, vagy nagyanyókorú idősebb asszonyt. Szerettem volna bevallani nekik: „Csak benneteket nevezhetlek kortársaimnak“. Egyetlen hivatal létszámkeretét bővítik Angarszkban: az anyakönyvi hivatalét. A városban hiánycikk a nagymama, s a város vezetőségének aránytalanul több bölcsődét kell itt építenie, mint bárhol másutt a Szovjetunióban. Van-e nagyobb öröme a becsületes embernek, mint amikor új várost építenek? Van! Még nagyobb öröm, amikor azt látja, hogy bontani kezdenek egy régi házat. A szovjet olvasó talán furcsállja, amit mondok. De hát Franciaországban ilyesmit Győzni fogunk, mert igazunk van Egy bratszki munkásszállóban ültünk fiatal fiúk és lányok között, s feltettem a kérdést: „Mikor élték át a legnehezebb pillanatokat?“ Néma csönd. A fiatalok értetlenül összenéztek. Micsoda ostoba kérdés! Egy lány végre nekibátorodott: „Ki gondol már arra?!“ Alig tudta megállni, hogy vállat ne vonjon. A mellette ülő fiú hozzátette: „Nálunk, oroszoknál, az a szokás, hogy nem tekintgetünk hátra“. Nem hiszem, hogy ez tisztán nemzeti hagyomány. Ezt inkább Makarenko segítségével tudnám magyarázni, aki azt tanította, hogy a boldogság az ember előtt megnyíló távlatok függvénye. ' Eszembe jut Áron Gindin, a bratszki építkezés főmérnöke, akivel néhai barátom, Paul Vaillant-Couturier 1932-ben Tádzsikisztánban a köztársaság első vízierőművének építkezésén találkozott. Barátom akkor a fiatal mérnöknek szentelte könyvének egy egész fejezetét. Paul Vaillant-Couturier már több mint két évtizede halott. Időközben Hitler őrjöngött, s nyoma veszett. A háború rombolt, az emberek újjáépítettek. Gindin pedig építette a nagy és még nagyobb vízierőműveket a Szovjetunióban, amely egyre hatalmasabb lett. Szinte nem is lakott igazi városokban. Örökké ideiglenes városokban élt, ahol ideiglenes utakat építettek, feltúrták a földet, elzárták a folyók medrét. S amikor üzembe helyezték a vízierőművet, és körülötte kezdtek épülni a gyárak, rendezték a teritkán látni. A párizsi lakóházak átlagos kora több mint száz év. Üj városok építése nálunk elképzelhetetlen dolog, holott a Szovjetunióban ez mindennapos eset. „Látta Bratszkot? — kérdezték tőlem Angarszkban. — Olyan volt Angarszk hétnyolc évvel ezelőtt. De mi már előre irigykedve gondolunk arra, milyen lesz Bratszk tíz év múlva.“ „Járt Angarszkban? — kérdezték tőlem Selehovóban. — Amilyen Angarszk ma, olyan lesz Selohovo holnap.“ Csak szerénységből nem tették hozzá, hogy „még szebb“. És hamarosan hány új szovjet város fogja felülmúlni Selohovót is! Az Idegen Nyelvek Főiskoláján egy üzbég hallgató „Szülővárosom“ című francia nyelvű dolgozatában ezt írta: „Városom velem együtt született“. A Szovjetunió éppen ezért bizonyos végleges győzelmében, mert mindig megelőzi önmagát. repet, s a város csakugyan városi képet öltött, Gindin szedte a sátorfáját, átköltözött egy új építkezésre, hogy felépítse a jövő egy új darabkáját. A szovjet írók III. kongresszusán valaki beszámolt vlagyimiri olvasóival folytatott beszélgetéséről. „Hogyan fogunk élni, amikor belépünk a kommunizmusba?“ — kérdezték tőle. S amikor az író, ahogy tudta, megrajzolta a jövő képét, újra megkérdezte tőle: „És milyen lesz az élet a már kiteljesedett kommunizmusban ?“ „Nos, mi lesz Bratszk után?“ „Bratszk után — válaszolt a kérdésemre egy fiatal mérnök — még nagyob vízierőműveket fogunk építeni“. Nincs többé lehetetlen. Ez a minden akadályt elsöprő, lendületes előrehaladás azonban elképzelhetetlen lenne, ha lépésről lépésre nem hozná meg a kielégülést is az embereknek, ha a boldogság csak remény maradna, ha mondjuk (elég suta példa!) a moszkvaiak nem kapták volna meg az új lakásokat, amelyekre olyan büszkék, hanem csak az örömteli remény éltetné őket, hogy majd a jövőben ilyen lakásuk lesz. Csakhogy, amikor az emberek új, tágasabb lakást kapnak, még szebb lakásról kezdenek ábrándozni, s már nem gondolnak azokra az időkre, amikor kisebb lakásukat is másokkal osztották meg. De ez természetes és szükséges, hozzátartozik a szocialista társadalom fejlődéséhez. ' í 291
