Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
mert nyugodtan gyakorolja az ő véres munkáját, a veterán.“ Az utolsó mondat majdnem hexameteres skandálásából szinte kiérezni: Barnick menynyire élvezi klasszikus veretűre sikerült refrénjét. Igen, ez a változatlanság: a folyamatosság összekötő láncszeme; mindig, minduntalan vissza kell nyúlni a veteránhoz, a tegnaphoz, a nagyfrigyesi, a ludendorffi és a hitleri káderhez. Az alaphoz, a porosz-német militarizmus változatlanságához. Rudel volt náci ezredes írta a „Zeitschriít für Geopolitikában (1951. 76): „Az űj német hadsereget ugyanazon alapokra kell felépíteni, melyek a mi katonai tradíciónkat és erőnket megalapozták, és amelyekért a világ valójában csak irigyelni tud bennünket.“' Rudel pontosan ismételte Göringet, aki 1934. március 11-én mondotta: „Legyünk büszkék arra, hogy a külföld mint a katonacsizma nemzetét nevet ki minket". Franz Joseph Strauss — pontosan húsz év múlva — 1954. március 14-én a Hitler—Göring csizmaritmust büszkén vállalva, jelentette kii „A jövő német katonái a második világháború katonáinak hagyományát és munkáját kell, hogy folytassák.“ Irigylésreméltó, büszke változatlanság ? Az első világháború előtt 1909-ben a német delegáció hiúsította meg Hágában azt a javaslatot, mely háborús konfliktusok megakadályozására a hágai döntő-bíróság illetékességét akarta kimondani. Kurt Breysig a történettudós — vissza és előrenézőén 1932-ben a következőképp kommentálja e brüszk német gesztust: „Németország viselkedése félreérthetetlen figyelmeztető jel volt és annak a bizonyítéka, hogy a német sors intézőiből, az uralkodó oszályokból, az eredendőn háborús lelkületű nemesi és tiszti rendből, de a magasabb hivatalnoki karból, sőt mélyen magába, a népbe ivódva — az örökölt háborús szellem... még nem veszett ki.“ Három évvel az első világháború előtt lord Blennerkasset áttanulmányozta a müncheni állami könyvtár gazdag politikai irodalmát. Kutatásai befejezése után ezt a tanulságot szűrte le: „Három vagy négy év múlva kitör a világháború. Most, hogy megismertem a németek világpolitikai irodalmát, láttam, hogy az nem más, mint háború-igenlés, háború dicsőítés a világuralom elérésére — és semmi ellenhatás, semmi ellenméreg, semmi, abso- luthely nothing!“ Tizenöt évvel a második világháború után Wolfgang Koeppen ezt írja: „A fegyverek kétszer győztek le bennünket, a generálisok kétszer vezettek minket a halálba. Utána nyugdíjigényekkel léptek fel és emlékirataikban vereségeiket dicsőséggé változtatták át: most pedig új hősi halálra szólítanak fel bennünket.“ Koeppen a „Melegház“-ban nem véletlenül beszélt a „tábornokbetegség" következtében beálló néphalálról! Irigylésreméltó változatlanság ?! A császár elment, Hitler elment, de a tábornokok megmaradtak és változatlan kősziklaként — győztes szimbólumként — állnak a Vereségek viharában és a tömeghalál né- multságában. Makulátlanok és megközelíthe- tetlenek: a tábornokok agressziós terveiket realizálva, csak győzni tudnak, és a győztesek csak ellenséges földön állhatnak! Amikor aztán végül is vereség vereséget követ, és a front felbomlik és hazazúdul: eltűnnek, elnémulnak a tábornokok, de békét, fegyverszünetet aláírni, agressziót, vereséget beismerni, civileket küldenek: kanalazzák ki az általuk főzött leveát! 1918-ban civilek kötöttek fegyverszünetet, írtak alá békeszerződést, hogy utána a tábornoki militarizmus teli szájjal hazaárulóként pellengérezze a civilbagázst, és fejüket követelve, szegénylegényeket és facér tiszteket uszítson rájuk. Az 1918-as fegyverszünet árát az aláíró Erzberger az életével fizette meg! (Gyilkosait pedig Gömbös rejtegette éveken át a birtokán!) A második világháború után már egyáltalán nincs szükség békekötésre. A németek világháborúja után nem szabad pontot tenni: a háborúnak, a folyamatosságnak nem szabad véget vetni! A változatlanság nem tűrhet útjában zavart és akadályt. Aki német békeszerződést követel, azt nemcsak a nyugatnémet változatlanság bélyegzi „békebontónak“, a nyugati imperializmus is: háborús provokátornak. A tábornokok a markukba nevethetnek ! Nagyobb romlásba népet, nemzetet sodorni, mint ahogy Hitler és feldmarsalljai tették, — nem lehet. És az eredmény ? A német militarizmus a második világháború után — teljes legyőzetés után — frisch-frőhlich aktivitásban készen áll a harmadik menetre! Kell tehát valaminek lenni, ami elpusztíthatatlan, ami változatlan, ami „gyükös“, ami állandóan ismétlődik és ami ismételhető. Ernst Jiinger, az aktív német tiszt szinte törvényszerűen jelentette ki az első világháború után: „A németnek a háború az önvalósítás eszköze“ (Totálé Mobilmachung, 35), és a hitleri valósággal szemben, — mint író — így foglalta össze a háborús nemzedék krédóját: „Nekem és fiatal társaimnak az ami van, még mindig nem eléggé diktatórikus és abszolút. Kell, hogy háború legyen, mert a háború: Németország!“ Németország: a háború! így tudja, mondja, invokálja és sugallja az aktív német tiszt. Ez a krédója, parancsa, ez a mindennapja, ennyi az élete: háború, háború, háború! Német háború! És a hangsúly az első szót nyomja, éleszti, élteti. Németország a háború, mert a németség egy háborús kaszt foglya és ugrasztottja. A háború Németországa a porosznémet tisztikar és végső fokon: a vezérkar eszköze és kreatúrája. És ez és ennyi a német változatlanság oka és magyarázata: a Picard bélyegezte „állandó gonosz jelen valóság“. Ez hozza és biztosítja a folyamatosságot: a háborút! A német változás ára és záloga: a porosz-német katonai tradíció, a változatlan
