Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

nincsen emlékezete ... ezért nehéz a németet megváltoztatni. A tanulságot rögtön elfelejti, ahogy elfelejti gonosz tetteit. Veresége nem készteti belátásra... Holnap újra háborút kezd, nem mert háborús természetű, de mert elfelejtette, hogy tegnap háború volt, és hogy ezt a háborút ő csinálta.“ — Az ismétlés veszélye itt önmagától adódik: és ez — a változatlanság adottsága — korunk legszörnyűbb lidérce!

És ne gondolja senki, hogy a feledékenység, az emlékezet-kihagyás — az új háborúra- képesítés e diabolikus rugója — csupán a militarizmus ügye és mentsége. A már egyszer idézett nyugatnémet Geissler „Anfrage“ című regényének célja — saját bevallása szerint — ledönteni az iskolákban, hivatalokban, templomokban kifüggesztett figyelmeztető táblákat — „A múlthoz, a tegnaphoz nyúlni tilos!“ — melyek lényegében a második világháború felelősség-lidércét próbálják elhessegetni: „Az Anfrage a nevelésre hivatott és kötelezett szülőkhöz, tanítókhoz, papokhoz, tisztekhez szól, tehát azokhoz, akik megélték 1933-at és 1945-öt, és akik mégis hallgatnak. Az atyák hiteléről van itt szó.“ — Nyugat- Németország egyik legnagyobb írója, a katolikus Heinrich Böll, híres regényében — „Házőrző nélkül“ — hiába adja egyik nőalakjának szájába a legegyszerűbb és leghatásosabb emlékeztető receptet: „Pofozzatok fel mindenkit, aki elfelejtette a háborút“; hiába, a háborút igenlő és sugalló szellememberek ma demonstrálón fogják be a második világháborút látó, halló és tudó szemüket, fülüket és agyukat. Mint a filozófus Karl Jaspers, aki 1949-es Goethe-beszédében Faustot úgy állítja be mint valakit, „aki nem akarja éppen a gonoszt, de nem is akadályozza azt meg“. Jaspers itt akaratlanul a náci-németre vet reflektort: „Az önmagáért való jót-nem-állás adja és hozza a kétértelműséget... Nem akarta, nem volt szándékában, nem is tudta, Pedig ó volt az, aki munkálkodott rajta, mert elvesztette önmaga fölött az ellenőrzést, és elvetve az emberi mértéket, a mágiát és az ördögöt hívta segítségül“. Goethe azonban tudja, hogy „a legborzalmasabb tévelygések“ után is végül helyreáll a rend, mert: „Allé menschlichen Gebrächen sühnet reine Mensch- lichkeit“ (Minden emberi hibát megengesztel a tiszta emberség). De Jaspers a „legborzalmasabb tévelygések“ után — önmagát és Goethét cáfolőn — épp a tiszta emberségnek, a humánum pagodájának és korrekciójának

— tehát a kiengesztelő, bűnhődő változásnak

— állja el tudatosan és bevallottan az útját. Jaspers, aki közvetlen 1945 után — a német bűntudat szószólójaként — tudta és mondta a német militarizmus világbűnét, Jaspers, aki józan perceiben néha ijedt felelősséggel riad a nyugatnémet jelenre — „Mára újabb munkában látjuk a régi vak erőket... Az értelemellenesek hatalmát a gazdasági energiák és a hadsereg ereje csak még jobban növelik, és

így újra elbizakodottak lesznek“ — ez a Jaspers ma a nyugatnémet televízióban tűntető cinizmussal vallja be, hogy elfelejtett már mindent, amit 1945 döbbenetében, a német népnek Hitler által realizált pokolbazuhanásáról önkritikailag írt. Jaspers mára ezt a rilke-i világos pillanatát, a „valami kimaradt“ felismerését tudatosan megtagadja, elfelejti, és visszavonja, csak azért, hogy a Keletnek irányuló „keresztesháborúnak“ ő a szellemember, jaj, akadályozója, hátráltatója, negációja ne lehessen, hogy így az atombombának semmi, de semmi ne állhasson az útjában!

A náci-németnek nem volt világvonatkozása, mert nem volt embervonatkozása. Embertelen: strukturálisan, törvényszerűen. A „végmegoldások“ realizálását csak így lehetett keresztülvinni. Hans Frank, a lengyel General- gouvernement főkormányzója, a Nürnbergben vádbizonyítékképpen szerepelt Naplójában nyűgös gyerekmódján panaszkodik a zsidó-likvidálás lassú menetéről: „Persze, egy év alatt nem tudtam sem valamennyi tetűt, sem valamennyi zsidót kiirtani.“ — Tetű és ember között itt nincs különbség, nem lehet különbség. A „végmegoldások“ kiagyalói és rendezői egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy ők — embergyilkosok: Semmitől és senkitől nem zavartatták magukat, Himmlernek változatlanul Bach volt a kedvence, Heydrich Mozart zenéjénél sírva fakadt, és a tarkólovése- ket osztogató tiszt minden átmenet és emóció nélkül vissza tudott huppanni adótiszti vagy postamesteri székébe, hogy most golyó helyett bélyegsorozatokat adjon a feleknek! Nem véletlen, hogy egy másik német karakterológus, az ősz Rudolf Kassner a nácizmussal kapcsolatban „a valóságidegenség megtestesítőjéről“ beszél.

Ha a valóságot, az emberivel, a morálissal, a szükségessel, a szociálissal, tehát a megengedettel azonosítjuk, akkor a náci valóság- ellenséget, a megengedhetetlenséget, az anti • humánumot, az antiszociálisai, az erkölcstelenséget tükrözi: és akkor és így igaz Thomas Mann axiómája: „Korunkban a háború megengedhetetlen dolog. Megengedhetetlen, mert valóságellenes, emberellenes, társadalomellenes békellenes. Valóság, ember, társadalom, erkölcs és béke itt úgy összetartoznak, mint az erőszakolt valóság, az embertelenség és a háború! Ezért és így vált korunk egyetlen jövőtermő és jövőthordozó realitásává a béke. A béke: az ember pozitív valósága; a háború: hazugvalóság, álvalóság, kényszervalóság, zsarnokvalóság. Ady Endre, mint erkölcsi valóság, mint gondolati igazság, „mint ember az embertelenség“-ben vált valódi fixponttá, ellenponttá a háborúban. A háború: a gonosz, a sötét valósítás — a valótlanság a meg- engedhetetlenség — hordozója. A háború ezért lett és maradt „az éjnek rendje“. És ezért mondja és mondhatja Johann F. Barnick: „A német militarizmusnak itt az igazi talaja... mindig a régi káderekre kell támaszkodnunk.