Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Duba Gyula: Sírás az udvaron
tak, két szeme elgurult és egy rakás piszkos hó lett belőle. — Miért — sírt fel Marika keservesen —, miért bántottad ? Fekete haja az arcába hullott a szeme mint két parázs. — Nyafogsz, hercegnő... nyafogsz? Felnőtt módra beszél és cselekszik. Vihar zúg a lelkében, váratlan és indokolatlan vihar, mint amikor ragyogó nyári délutánon egyszerre elsötétül az ég... üvöltő vad szélvész, amely úrrá lett felette és azt zúgja a kezének, a fogának, minden érzékének, hogy van a világon valami, ami felesleges, felesleges az ő számára, tehát a világ számára is felesleges, mert a világ ő, csak ő... hogy létezik valami, ami árt neki, pusztán azzal árt, hogy van, bosz- szantja és dühösíti, amit irigyel és ezért gyűlöl, amely tűnjön el... tűnjön el, csak ő maradjon meg, csak ő kielégülve, lecsillapodva, mert árthatott és pusztított... Hányszor kell, hogy késsel kergesse az anyja az embert ahhoz, hogy ilyen viharig eljusson? Vera ijesztően rikácsol, ijesztő azért, mert a hangja egy tízéves gyerek hangja és mégis szinte fizikai fájdalmat okoz hallani. — Gyertek, bedobjuk a hercegnőt a kanálisba! Üti, rúgja a lánykát, ahol éri. Marika a földön fekszik és jajgatva sír. — Miért... miért bántasz ... ?! A gonosz indulat a világ legérthetetlenebb jelensége. Keletkezését csak közvetve tudjuk magyarázni, egyébként megszületésének körülményei titokzatosak és — félelmetesek. Azért is tud olyan nehezen védekezni ellene az ember, mert nem érti, hogyan születhet a világra. Egyszer csak itt van, vihart támaszt és rombol... Marika izmainak semmilyen belső parancs nem parancsolja, hogy üssenek, a Vera izmai csak ilyen parancsnak engedelmeskednek. S a többi gyerek ... ? Őket sem hívja soha az anyjuk ebédelni és Marika közöttük a leggondozottabb. — Dobjuk be... dobjuk be a kanálisba! Ketten kinyitják az udvar közepén a csatorna vasrostélyát, Vera és a többiek odacipelik a kislányt. Két méteres üreg sötétlik a vasrostély alatt, felnőttnek is életveszélyes lenne belézuhanni. Tányicska nézi őket. Nem ért az egészből semmit, amikor Vera összedöntötte a hóembert, sírvafakadt és azóta sír. Nem érti, miért halt meg a hóember, miért bántják Marikát, sajnálja őket, a hóembert is, meg Marikát is ... Három éves, értelme most méri fel a világot, de még nem ismeri, rejtettek előtte az összefüggések és az indulatok. Szőkén, ártatlanul és nagyon- nagyon megijedve áll és néz ... Tányicskát is szépen öltözteti Gálné, mint Marikát az édesanyja, a télikabátkáját és a meleg cipőit is ő vette neki, a nadrágját meg a mérnöknétől kapta. Pici emberpalánta, az anyja még nem fog rá kést, csak nem engedi be, néha késő este sem, de ilyenkor mindig meghallják a sírását és valaki magához hívja ... Nézi a viaskodó gyerekeket, valamitől úgy fél, nem tudja mitől és ezért nem kiált, nem tudja, hogyha az ember fél, kiáltania kell, hogy meghallják a nagyok, a jó nagyok, és egy-kettőre elrendezzék a helyzetet. A házmesterné futott le a ricsajra és a megvadult fekete gyereket elrántotta Marikától. — Mit csinálsz megint, te... mi lesz belőled, ilyen vadsággal lelkedben? Vera reflexszerűen megütötte a házmes- ternét. — Engedjen — rikácsolta — engedjen el...! Szanaszét állnak a szánkók az udvaron, elhagyottan, a gyerekek egy csoportban, mint egy falka farkas. Veszélyesek ... Vera a legveszélyesebb. Érthető, késsel kergették és ezt nem lehet elfelejteni, az ilyen élmény hússá és vérré válik ... — Cudar kölyök — mondja a házmesterné —, képes megütni... Felemeli a zokogó Marikát és vezeti a lépcsőház felé. A másik kezével Tányicska kezét fogja. Tányicska szipogva totyog a kövér asz- szony oldalán és úgy néz rá fel, mint egy nagyon erős és hatalmas lényre, aki mindent megtehet, aki nem engedi sem őt, sem Marikát bántani... Bizonyára a hóembert is megvédte volna, ha ott van akkor az udvaron. Miért is nem volt ott Gál néni, miért, semmi borzasztó nem történhetett volna, Marika sem sírna és a hóember nyugodtan mosolyoghatna tovább ... Ha nekem ilyen gyermekeim lennének, mint ezek, itt az oldalamon, gondolta Gálné, nagyon vigyáznék rájuk. A legszebb gyerekek lennének az udvaron. — Na, ne sírj már, Marika, — mondja vigasztalóan —, ne sírj már! Erős, melegkezű asszony Gálné, meg tudja nyugtatni a gyerekeket. Becsenget a mérnöknéhez.
