Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Duba Gyula: Sírás az udvaron

a szomszédba. Tányicska beteg, veszélyben a kicsi, beteg ... Félhomályos szobába rontott be, a két asszony éppen a televízió műsorát nézte. Ott ült még Gita, Kósáné tizennégy éves lánya és egy idegen fiatalember, a szőke asszony egyik ismerőse. Szerelmes film volt műsoron, a képernyőn éppen csókolóztak.

— Hol van Tányicska? — Nehezen lélegzett és a szíve erősen dobogott.

A felesége tovább figyelte a tompaszürkén vibráló képet. Nyugodt maradt, fejét sem fordította a férje felé.

— Jó helyen, a kórházban. Nyugodt lehetsz, semmi baja.

Blaskó ismerte a feleségét, itt nem érdemes veszekednie, sem további részletek után érdeklődni.

— Gyere haza!

— Megvárom a film végét. Maradj otthon. Nemsokára jövök.

Blaskó azt is tudta, bárhogyan akarná is, most nem tudná hazakényszeríteni az asz- szonyt. Tisztában voltak egymással, tizenkét együtt töltött év tökéletesen feltárja az emberi lélek és vérmérséklet rejtett titkait.

„Itt nem csinál jelenetet, tudom“ gondolta az asszony és ülve haradt.

Imbolygó járással, mint akinek nehéz teher nyomja a vállát, Blaskó a házmesterhez ment, ott érdeklődött a kislánya után.

Tányicska délután, amikor az anyja elment otthonról, egy fél üveg vörösbort talált a konyhaasztalon. Nézte, nézte a szépszínű italt, billegtette az üveget, játszott vele és kacagott a gyöngykarikákon, amelyek belülről övezték az üveg falát, aztán megkóstolta. Szomjazott? ízlett neki, ingerelte a soha nem érzett íz? Talán egyszerűen kíváncsivá tette az érdekes ital, talán az első korty megpezsdítette a vérét, talán az egészséges emberpalánta megismerésre vágyó ösztöne okozta; nem állt mellette senki, nem fogta le a kezét senki, egyedül, csillogó szemmel nézte a bort és megitta az egészet. Aztán elejtette az üveget, apró tétova léptekkel kibotorkált az udvara, valamit motyogott és elesett. Fel- alá mászkált négykézláb a gyerekek között és azok nem tudták, mi van vele, nevettek. A nővére is nevetett. Aztán mozdulatlan maradt, úgy feküdt a sárgakockás udvar közepén, mint egy színes, selymes rongy- csomó. A szeme fennakadt, a szája nyitva maradt és apró nyálpatakocska folyt a szélén ... Öntudatlanul feküdt és nehezen lélegzett... Senki nem tudta, mi baja. A

mentőkocsi orvosa állapította meg az önkívülettel határos, súlyos részegséget. így mesélte a házmesterné ...

Az ember hazament, asztal mellé ült és várta a feleségét. Zűrzavar volt a lelkében; nem, nem tudta elképzelni Tányicskát feküdni az udvar közepén, részegen, ehhez kevés volt a fantáziája. Ehhez minden fantázia kevés. A zűrzavar alaktalan és formátlan volt, határozatlan, mint egy nyüzsgő gomolyag, amelyről nem tudja az ember, mi nyüzsög benne.

Jön-e már az asszony? Az utóbbi időben nem veri meg, úgyis hiába. Pokoli helyzet, ő a férfi, az erősebb s mindez semmit sem ér. Ha az asszony dühöngeni kezd, a sovány arc elsápad, a szürke szemet vér önti el, a hegyes orr fenyegetően szökellve arabeszkeket ír a levegőben és olyan fergeteges idegroham keríti hatalmába a csúnya asszonyt, hogy Blaskó szinte féltőle. Fél? Nem helyes kifejezés. Irtózik tőle... De most nem ez a fontos. Tányicska a kórházban fekszik, öntudatnál van-e már? Fel akart ugrani és elrohanni a kórházba, aztán meggondolta. Megvárja a feleségét.

Tíz percig ült mozdulatlanul és összehúzott szemmel bámulta az asztal lapját. Akkor jött a felesége. Igyekezett nyugodtan beszélni. A munkahelyén is elég kellemetlenség éri az embert, otthon nyugalomra vágyik, még ha a nyugalmát minden idege megfeszítésével kell is kikényszerí- tenie.

— Mi történt Tányicskával ?

— Képzeld a kis boszorkány kiivott egy fél üveg bort. Nem csoda, hogy beteg lett tőle.

Izgatottan beszélt az asszony, gesztikulálva és méltatlankodva, mintha sajnálná a bort.

— Hogyan került ide ez a bor?

Az asszony egy pillanatra elhallgatott, összehúzott szemmel nézte a fekete embert, elsápadt és kiabálni kezdett.

— Honnan került ide?! Mit tudom én, hogy honnan! Bizonyára te hoztad, te iszol... A te borod volt, bizonyára a te borod ...!

Bárhogy türtőztette magát — nyugalom, gondolta magában, csak nyugalom! — elöntötte a düh és nem bírt uralkodni magán. Összehúzott szemmel, fehéren felkelt az asztal mellől és úgy ütötte arcul a feleségét, hogy a sovány asszony a szekrény mellé zuhant a sarokba. Fel akart kelni, a szekrénybe kapaszkodott és nehézkesen próbálta felhúzni magát, akkor újra arcul