Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Duba Gyula: Sírás az udvaron
ütötte. Keményen, gyűlölettel, ahogyan egy férfit ütne meg, ha haragudna rá. Az asz- szony nem sírt, kezét az arcára szorította, szipogott és fekve maradt. — A gyerek megmondta, hogy ma vendéget fogadtál, hogy ti ittatok és ti hagytátok itt a bort. Egy pillanatig tűnődve állt az asszony felett. Mit csináljon, üsse még vagy hagyja? Fáradt vagyok, gondolta, végigsimította a homlokát, mint akit elviselhetetlenül nehéz gondolatok kínoznak, aztán habozva megfordult és kiment az udvarra. A falnak támaszkodott és fejét felemelve belebámult a négyszögletes sötét égboltba, amit a házaktól láthatott. A feje felett egészen alacsonyan csillagtalan égbolt csüngött a házak tetején. Semmi nesz odabenn. Csend, az asszony nem mocorog. Aztán gyereksivalkodás csattan fel és a nyomában rekedt kiabálás. — Árulkodsz rám, te rongyos! Árulkodni mersz rám, az anyádra, amikor én szültelek, te rongyos ... ! Magából kikelve üvöltött, a férfi szinte látta, hogyan fröccsen a. gyerekre a nyála, de az ütések hangját nem hallotta. Vera úgy visított, mint akit nyúznak. Mint egy kismalac, gondolta Blaskó, szegény gyerek ... Tehetetlen vagyok, gyötrődött, csak tudnám, mit kell tennem. Kivágódott az ajtó, hosszú hálóingben Vera futott ki rajta és mezítláb a házmesterék felé szaladt. A kövezet nedvesen csattogott csupasz talpa alatt. Az asszony a nyomában, a kezében konyhakés ... Nem épelméjű, futott át az agyán, biztosan nem, megháborodott... Az ember egy pillanatra annyira megrémült, hogy mozdulni sem tudott. Az idegei mintha felmondták volna a szolgálatot, és az izmai képtelenek lennének megmozdítani bágyadtan csüngő kezét és ólomnehéz lábát. Megöli, fordult belé a következő gondolat, képes megölni ilyen állapotban! Ref- lexszerűen megmozdult. Elkapta a kezét, kicsavarta belőle a kést és belökte az asz- szonyt a szobába. Ő is bement és bezárta az ajtót. Az asszony a sarokba húzódott előle. — Gyere ide! — mondta neki minden tagjában* reszketve. — Gyere ide! Az asszony egészen apróra zsugorodott, eltakarta a fejét, nem jött. Ő is reszketett. Odament hozzá, kihúzta a sarokból, bal kézzel felemelte a fejét és ököllel teljes erejéből álion vágta, hogy hátra esett. Mást nem tehetek, gondolta, igazán nem... Itt nincs más tennivaló. Leült, tenyerébe hajtotta a fejét, jobb keze mutatóujjával szórakozottan mindenféle ábrát rajzolt az asztalra. Nem figyelte az asszonyt. Az egy ideig mozdulatlanul feküdt, aztán támolyogva felállt és mindent, ami a kezeügyébe került, kezdett kidobálni az ablakon. — A te borod — rikácsolta — te iszol, a te borod volt... ! Akár a macska, gondolta a férfi, el sem tudnám pusztítani. Inkább ő pusztít el engem. Az udvaron egy férfi megy át, szőke kislányt vezet kézenfogva. Tányicska jött haza a kórházból, egészséges. Ahogy kibukkannak a kapu alól, a második emeletről nézve két gömb a fejük, az egyik fekete, a másik szikrázó arany, aztán látni a lépegető lábakat, az alakok megnyúlnak, a fekete gömbhöz vállas, erős test tartozik, a szőke gömb alatt meg filigrán, lengeruhás apró derék, és vaskos, erős térdecs- kék bontakoznak ki. Bemennek a barna ajtón. így ismerem Blaskó Mihályt, ahogy végigmegy az udvaron. Meg úgy is ismerem, hogy a dunaparton sétálnak, Tányicska állandóan csacsog, beszél, fekete apja meg komoran, hallgatagon megy mellette és nagynéha szól csak egy kurta szót. A gyerek örökös kérdéseire sem válaszol, igaz, nincs is ideje rá, olyan gyorsan követik egymást, de Tányicskát nem zavarja, hogy nem kap feleletet, megszokta a mogorva, hallgatag apját. Anyut meg nem is kérdezné ... Nem, arra nem is gondol... anyut nem lehet megkérdezni, mert mindjárt kiabál. Kitől kapsz majd feleletet, ha valóban komoly kérdéseid lesznek, Tányicska? Mondom, hogy ismerem Blaskó Mihályt, hogy jön meg megy, és néha verekszik a feleségével, hogy a feleségének mélyebb a hangja, mint az övé — ezt tudomásul kell vennem, mert a zajra felébredek. Jön, köszön, fekete szeme komoly vagy szórakozott, lassú lépte néha már-már csoszo- gás, és eltűnik a barna ajtó mögött. Esetleg éjszaka kirepül a cipője vagy egy könyve az ablakon... Ez lenne hát Blaskó Mihály, csak ez? Hol hát az emberi élet gazdagsága és sokszínűsége, élhet valaki ennyire egysíkú életet? Egyszer szerkesztőségünk képes híranyagában egy képről Blaskó nézett felém. Semmi kétség, ő az. Fekete haj, fekete szemek, fáradt arc, majdnem meggyö
