Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Duba Gyula: Sírás az udvaron
Az asszonyban olyan erők dolgoznak, amelyekre a lélektan egyelőre magyarázatot nem talál! „Csúnya vagy“ gondolja a szerelő, „szörnyen csúnya, de van benned valami, aminek nem tudok ellenállni. Talán nem is benned van, hanem bennem nincs meg valami, talán gyenge vagyok. Nehogy azt hidd, téged kedvellek... téged és a bort, együtt, bor nélkül mehetsz a pokolba .. A körzeti házkezelőség egyetlen szerelője tekintélynek örvend. Ha egy kiadós mulatós után elbágyad és pihenésre vágyva néhány napig nem dolgozik, folyni kezdenek a csapok, a lefolyók bedugulnak, ne adja az ég, hogy ilyenkor elromoljon a vécéöblítő berendezés valahol, a szegény lakó vödörszámra hordhatja a fehér kagylóba a vizet. Az asszonyok — kénytelenkelletlen — megbecsülik a szerelőt. Szerelő elvtárs, szólítják — és ha valamit megjavít, megvendégelik. Kerekes mérnök felesége nem vendégelte meg, ezért két hónapig nem fürödhettek. „Nincs anyagom“, mondta, „nincsenek tömítőgyűrűk és nincs cinem forrasztani“. Kerekesnének sikerült mégegyszer rávennie, hogy kezdje el a munkát és egy Móri ezerjót tett elébe. A szerelő nagyon készséges lett, megjavította a lakás minden rossz csapját. Az ember úgy jár az életben, a benyomások, hatások és ellenhatások kereszttüzében, mint az indavágó kést szorongató utazó az őserdőben, magának kell utat vágnia kifelé a napsütésben úszó zöld rétek felé. Aki gyengének bizonyul, akit megfog a lián, akit elbűvöl a lehetőségek színes paradicsommadarainak csapongása, az elveszett. A szerelő is a lehetőségek áldozata. Megtanulta és megszokta, hogy nem köteles túlzott buzgalmat tanúsítani a csordogáló csapok és eldugult lefolyók iránt. A lakók tudják róla, hogy a buzgalmát és jóindulatát külön kell honorálni. Ilyenek a körülmények, amelyek megtanították inni. És a körülményekhez Blaskóné is hozzátartozik. — Engedj — löki el a szerelő, amikor tartóztatja, hogy maradjon —, engedj, ebből elegem van. Ronda vagy! Hunyorogva körülnéz a szobában, szemügyre veszi a bortól lecsepegtetett térítőt, a félig teli poharakat, az üveget, amely már majdnem félig van, a gyűrött takarót a heverőn, a csúnya asszonyt. — Eh — legyint —, köpök rá! Nehézkesen kibotorkál, sárga bőrtáskájában megcsörrennek a fémszerszámok. Bizonytalan léptei kopognak az udvaron, fejek hajolnak ki utána. Blaskóné is kinéz, utána bámul — egészen részeg — aztán lefekszik a heverőre. Elalszik. Egy hét múlva Tányicska újra sír és az asszonyfejek kihajolnak az ablakon. Nézik és sajnálkoznak. Aranyszőke tündér az udvar közepén ... Este tizenegykor az udvaron betörött egy ablak. A sárga kockakövekre csörömpölve hullott az üvegszilánk. A ház figyel. Még nem gyúltak ki fények az ablakok mögött, de az emberek már ébren vannak. Üjabb ablak csörömpöl és tompa puffanással tárgyak esnek a kövezetre. Puff! — mondja egy cipő, tányér csörömpöl, fémedény csattan. Blaskóék ... Blaskónénak mélyebb a hangja, mint a férjéé, kissé rekedt, erős asszonyhang;- ha torkaszakadtából kiabál, akkor sem tűnik sikoltozásnak. — A te borod, te hoztad!... A te borod volt, megölted a boroddal! Blaskó félórája érkezett haza. Délután dolgozik, vacsora helyett üresen találta a lakást. Mi az, mi történt? A kis Tánya apja, a komolyszemű, negyvenéves fekete férfi köpött egyet és vacsora után kezdett kutatni a konyhában. Semmit sem talált. Benyitott a gyerekekhez, észre sem vette, hogy a kicsi nem fekszik a helyén, nem gyújtott fényt. — Hol van anyátok? — kérdezte a szobában a sötétet. A sötétség mozogni kezdett, szuszogott és álmos hangon megszólalt. — Kósáékhoz ment. Tányicska meg nincs itthon. A szőkére festett hajú, molett Kósáné a felesége legjobb barátnője; együtt járnak táncolni a mulatóba. Kósa két éve menekült el a feleségétől, meg tudta tenni, ő meg kitart. Legalább, amíg a gyerekek nagyok lesznek. Szép távlatok, gondolta néha, az ember öregségére, amikor legnagyobb szüksége lenne az élettársra, tudatosan és akarattal megözvegyül. Pfű a fenébe, micsoda élet! De hogyan, mit mondott Vera? Tányicska nincs itthon? — Hol van Tányicska? — A kórházban. Berúgott. Egy pillanatra meghökkent. — Berúgott? — Zoli bácsi hagyta itt a bort, Tányicska megitta és berúgott. Fehér autón vitték el, mentőautón. Nem tudott járni, mindjárt elesett. A fekete férfi nyugalma egyszerre darabokra tört, őrültként rohant Kósánéhoz,
