Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
Európa elrablása 13. A tojáskígyó Változat a változatlanságban, változatlanság a változatban: ez ellentét-párosítás nem üres szójáték, de a keveredés és keverhetőség állandóságának felfigyeltető nyugatnémet jelenvalósága. Egy groteszk példa mindent megmagyaráz. Az Aachen melletti Kornelimünster állami archívumának egyik levéltárosa 1961-ben gondosan spárgázott kis csomagot adott fel postán Hans Walz főhadnagy címére: Hall- stadt, Kreis Bamberg. A csomagocskában a vaskereszt lovagkeresztje volt pakkolva hivatalos okmányaival együtt. Ezt az 1945-ben még Hitler által adományozott kitüntetést Walz főhadnagy annak idején már nem kaphatta kézhez, de a levéltár gondosan megőrizte és 16 év múlva — amikor a vaskeresztnek újra hitele, értéke és értelme lett, a posta gondosan kikézbesitette. A bonni levéltáros — mint hivatali jogutód — továbbította, hogy a fekete-fehér lovagkereszti folyamatosság, a porosz-német militarizmus folytonossága, jaj meg ne szakadjon! Wolfgang Koeppen, a nálunk is jól ismert nyugatnémet író, a bonni atmoszférát „Melegház“ címmel realizálta regénnyé. A kornelimünsteri levéltáros esete Hans Walz főhadnaggyal, csak ebben a folytott légkörben konzerválódhatott — új vetéssé. Koeppen ezt a folyamatosságot illusztrálja regényében. Az összefoglaló, megvilágító mondat így hangzik: „Itt is látta kikelni az ostobaság vetését, a be nem látás, a meg- változhatatlanság füvét“. A hangsúly a „meg- változhatatlanság“ szóra esik. Bonn, mint a porosz-német militarizmus jogutódja és hordozója, továbbadja, továbbélteti Hitlert,., akit a jogelőd Weimar tenyésztett ki valójában. Weimar — az első német köztársaság — csak előjelben különbözött Bonntól, de végeredményben egyformán szolgálta és valósította a német imperializmus változatlan érdekeit. Az eredmény Eugen Gürster, Luzernben 1946-ban megjelent könyvében (Volk im Dunkel) összegezi: „Hogy a weimari republikából egyik napról a másikra a nácik Harmadik Birodalma lett, ez a német nép megbocsáthatatlan bűne.“ Az amerikai Martha Dood idézett regényében nem hiába sóhajtja valaki: „Isten őrizz, hogy Németországra újra egy weimari köztársaságot erőltessenek“. És Bonnban és Bonn-nal ez is megvalósult. Weimar, mint a változás, mint a német békülékenység antimilitarizmus fogalma — önmaga hiteléül — Stresemannt asszociálta annak idején Európa felé. Ő lett a német „jó európai“. Weimar és Bonn, Stresemann és Adenauer egy gyékényen: erre ma kevesen tudnak és mernek gondolni, pedig St. Aulaire gróf a Figaro-ban még 1931-ben tépte szét — ha elfogult, túlzott rigorozítással is — a Stresemann legendát: „Stresemann, a jó európai, valójában az antieurópai volt par exel- lence, azaz semmi más, mint az új német ideál alázatos szolgája. Tehát: belső rend a külső rendetlenség megteremtésére, hogy az majdan véghezvihesse Európa destrukcióját“. Európa destruálásának német módja: a támadó háború. Európa utolsó félévszázados története ennek megfelelően nem más, mint a német támadó-háborúk sorozata. Vereség, veszteség itt már nem számít: a vereség pillanatában minden újra és azonmód már a következő menetre koncentrálódik. Hans Del- briick, aki pedig a józan konzervativizmus szószólója volt, irta a versailles-i béke megkötésekor lapjában, a „Preussusche Jahr- bücher“-ben: „Csinálhatnak velünk bármit, megölni nem ölhetnek meg minket, és ha nem ölhetnek meg, akkor újra erőt gyűjtünk majd... Elrabolhatják gyarmatainkat, annektálhatják a Saar-vidéket, kiszolgáltathatnak német területet Lengyelországnak, egyszer eljön majd a nap, amikor mindent visszakövetelhetünk.“ — Mintha csak mai fogalmazásban olvasnók a változatlanságot. A háború-valósítás örök német körforgása nem állhat meg: a német militarizmus — adottságánál fogva — újra és újra háborúba taszítja a világot, és utána ártatlannak tudja és mondja magát. Ez az ami érthetetlen, ami kísérteties és ami mégis szinte törvényesen ismétlődő folyamatosság: változatlanság. Újra Max Picard meglátása fut a toliunk alá. Ez a svájci karakterológus a változásra-kép- telenségben jelöli meg a militarista-rontással deformálódott német jellemet: „Változás csak ott lehetséges, ahol az ember képes a változást tartósan realizálni... De a németeknél nem lehet Saulusból Paulus, mert itt csak az egy állandó gonosz van jelen, mely minden mozdulásnál csak növekedni tud, de nem változni ... A német jellem legfőbb ismérve, hogy
