Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Duba Gyula: Sírás az udvaron
olyan keservesen, hogy sírásának a többi ablakokban is visszhangja kél. Polákné, a házmester felesége nyitja ki az ablakot. — Ne sírj Tányicska, na, ne sírj már! Kerekes mérnök felesége is leszól. — Megint sír ez a gyerek. Mi az, itt a szerelő ? — Az előbb jött — mondja a házmester- né. — Tántorgott és egyenesen az asszonyhoz ment. Tányicska legtöbbször olyankor sír, amikor a szerelő a házban tartózkodik. Az ablakokból itt is, ott is asszonyfejek hajolnak ki. — Éhes, szegény... és fázik. — Tányicska, gyere fel hozzánk — hívja Gálné —, gyere, megebédelünk! Tányicska abbahagyja a sírást, felnéz a házakra, mintha az égbe nézne, a nyitott ablakokra, megnézi az asszonyfejeket és töprengve elgondolkozik. A könnye hamar felszárad, de még nem mosolyog, nem könnyű mosolyognia annak, aki az előbb még sírt. Lassan feltotyog a lépcsőkön, Gálné már várja, megáll a konyha közepén, már mosolyog is — ő azért még el tudja felejteni, hogy az előbb zokogott — asztalhoz ül és magában motyogva jóízűen eszik. Fagyos arca visszanyeri hamvas bársonyát és pici ujjaival úgy szorítja a Gálné kövérkés kezét, mintha ő lenne az édesanyja és nem Blaskóné. ■ Az udvar jobb oldalán egy barna ajtó mellett két ablak néz a lefolyócsatorna vasrácsára és a sárga kockakövekre. Elfüggönyözött ablakok, ha kinyílnak, akkor sem látni be a szobába a függönyöktől. Egyedül ez a két ablak nem nyílik ki, amikor Tányicska sír a barna ajtó előtt. Itt laknak Blaskóék. Röviddel azután, hogy Tányicska lassan felbotorkált a homályos lépcsőházban Gál- néhoz, a két ablakot kinyitották. Egy pillanatra kipirult asszonyarc tűnt fel bennük, vaspálcikákkal kitámasztotta az ablakokat, aztán visszahúzódott, s eltűnő feje nyomán leomlott a függöny. A szobából hangok hallatszottak. „Csau, csau bambino“ — dúdolta egy rekedt férfihang. A szerelő. Az asszonyok a házban tudták, hogy ő van ott és főzés közben ki-kinéz- tek az ablakon. Látni akarták, amikor elmegy. Igazán víg fiú a szerelő, senki nem mondhatná, hogy problémát csinál az életből vagy aggályai vannak. Szőke haja le- gényesen kunkorodik elő félrecsapott barettsapkája alól, a szeme vörös és kissé petyhüdt a bőr körülötte. Ha megkérdeznéd, nem tagadná, hogy az italtól és az éjszakázástól olyan löttyedt a szemhéja. Meg a nőzéstől, tenné-hozzá kérdezetlenül. — Csau, bambino ... meghalni érted — énekeli. Az asztalra támaszkodik, előtte egy üveg vörösbor és két pohár. Blaskóné mellette áll, karja a víg legény vállán és nevet. — Csau — kiáltja rekedten és a kiáltás kiszökik a nyitott ablakon át az udvarra, ide-oda röppen, csapong, mint egy csúnya éjjeli lepke. Ha megkérdeznéd, hogy miért kiáltott, nem tudná megmondani az okát. Általában semminek az okát nem tudná megmondani... Az udvar egy rekedt kiáltásból is helyesen ítél. Blaskóné jobban van, gondolják az asszonyok, Blaskóné hát újra szerencsésen átvészelte az abortuszt ... Magukban elítélik, de az egyén erkölcsi ítélete nem hatóerő, nincs kényszerítő kisugárzása, mint a közösségi ítéletnek és Blaskóné észre sem veszi. A csúnya, hegyesarcú asszony egy hete jött ki a kórházból. Gyereket várt, akit nem akart, hát elvetette. Mindenki tudja, hogy nem először, nem is másodszor ... Időnként rendszeresen bevonul a női klinikára. Gondolkozás nélkül megy, mintha nem tudná pontosan, mit csinál, mintha elszigetelné magát attól, ami történik majd vele, nem fogja fel tette értelmét és nem is töpreng rajta. Mintha a manduláit kezeltetné. A szerelő erre azt mondja, hogy értelmes és gyakorlatias nő. Ki lehet jönni vele és jó cimbora. Egy csőrepedés kapcsán két éve látogatta meg először. — Jó estét — mondta, mert egyéb munkái miatt sötétedéskor ért az udvarba —, itt az a csőrepedés? Késő éjszakáig dolgozott. Kilenckor Blaskóné lefektette a gyerekeket, megterítette az asztalt és bort hozott. Azóta gyakori vendég az udvarban a szerelő; Kósánéval, a szomszédasszonnyal is megismerkedett és legtöbbször hármasban szórakoznak, nappal, amikor Blaskó dolgozik. Ma csak kettesben ... Blaskóné szívesen nevet, nagy szájjal, teli torokkal. A szerelő borúsan nézi. — Ne röhögj — mordul rá —, szörnyen csúnya vagy így... Ne röhögj, kérlek! Az asszonynak hiányzik elöl két foga. — Csúnya vagyok — nevet —, csúnya, ugye? Igyál! A szerelő mogorván néz maga elé, vörös szeme tétován ugrál a pohárról az üvegre, az üvegről az asszonyra, aztán iszik. — Még mindig csúnya vagyok? Igyál!
