Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Duba Gyula: Sírás az udvaron
Duba Gyula Háromemeletes szürke bérház udvarán sír Tányicska. Az udvar tíz méter széles és huszonöt méter hosszú; téglalap alakú, sárga kockakövekkel kirakva. Az emeletek úgy magasodnak föléje, mint valami hallgatag óriások, akiknek csak egyet kell előre lépniük és az udvar Tányicskával együtt eltűnik. Gyenge teleken letelepszik a hideg az udvarban, nem szökik be, a halvány téli napsugár és tovább megmarad a mesterséges hódomb, amit a ház gyerekei építenek, hogy szánkázhassanak rajta. Tavasszal hűvös, nyirkos az udvar, barátságtalan, legnagyobb része mindig árnyékos és menekül belőle, aki tud. Szél kavarog benne, a gyerekek az utcára tódulnak, a felnőttek meg átsietnek rajta. Ilyenkor hideg, mintha sarkaiban a tél rejtőzött volna el és makacs háborúba állna a verőfényes langyos tavasszal. Nyáron fülledt, mert megrekedt benne a levegő, ilyenkor csak a szürkés fehér alumínium szemetes-vödrök bírják ki fojtott levegőjét. Minden évszakban van azonban egy tagadhatatlan előnye, az épülettömbökből, amelyek felette tornyosulnak, sok-sok ablak néz le rá. S ezek az ablakok — legyen forró nyár vagy csikorgó téli fagy, csöndes őszi eső paskolhatja az udvar kockaköveit vagy heves tavaszi zápor — mindig kinyílnak, ha Tányicska sír. Nem igaz, hogy a háromemeletes szürke betontömbök olyan félelmetesek lennének. Nem igaz, hogy csak egyet kellene lépniök. A szürke házak nem lépnének egy felet sem, még akkor sem, ha igazán léphetnének, ha nem kötnék őket több méter mély vasbetonalapok az anyaföldbe; különösen akkor nem lépnének, ha Tányicska az udvaron van. ^^^írás az udvaron Igaz, egyszer, még a háború alatt egy szőnyegbombázás idején megmozdultak és úgy látszott, megindulnak egymás felé, de nem, mégsem, a kötelék elrepült nyugat felé és a házak a helyükön maradtak. S különben is, Tányicska akkor még nem sírt az udvaron, Tányicska akkor még egyáltalán nem volt Tányicska, semmi sem volt még akkor, még csak akarás sem, mert Blasko Mihály vasesztergályos és Kántor Veronika, a félénk falusi lány még nem ismerték egymást. Három év múlva ismerkedtek meg, összeházasodtak és az egyik udvari lakásba költöztek; egy év múlva itt született Vera, Tányicska tizenegyéves nővére és később Tányicska. Az udvaron erősödik a sírás. Felkúszik az esőcsatornákon, a villámhárítók drótján és bekopog az ablakokon. A konyhákban felfigyelnek az asszonyok; Tányicska megint sír. Gálné, a második emeleten hallja meg először, hogy sír. Mindig Gálné hallja meg elsőnek a zokogást. Alacsony, kövér ötvenéves asszony, a férje is alacsony és cingár, görbelábú. Húsz éve házasok és több mint tíz éve már annak, hogy egészen biztosan és visszavonhatatlanul megtudták, soha nem lesz gyerekük, az asszony miatt nem lehet. Az asszonynak mindene a gyerek, ha már a sajátja nem lehet, legalább Tányicska. Azért is hallja meg a házból elsőnek, ha sír. Kinyitja az ablakot — legyen akár a legcsikorgóbb tél is — és lekiált. — Tányicska... Tányicska... miért sírsz? Pöttömnyi aranyszőke angyal a komor udvar közepén. Nemsokára három éves lesz. Szélcsípte piros arcát könnyek masza- tolják, elgémberedett kezével keservesen nyomkodja, törölgeti a szemét és sír, sír
