Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Cselényi László: Galambok (vers)
2. A rák! Az anyaméhet említed, minden este, nem szoptad az anyádat, cikk-cakkozó erecske volt a nevelő dajkád, omló, vén templomokban, sarú nélkül, csizmában fekszik a dicső holtan. Siratlak minden este, a galambokat nézem, és kicsordul a vérem, megbicsaklik zsebkésem, mert élni, élni, élni szeretnék, nem temetni, tanulj az asszonyoktól csoda-élű kést fenni! A galambokat nézem, a város köveit, de benned már a méreg, s a szérum nem segít. Lettél volna csavargó gyújtogató mihaszna a szemed mint az ében csupa érc fekete ültél volna virágos zakatoló vonatra fullasztott volna inkább tenger mély feneke gyújtottad volna a házat magadra bősz csatákban engedtél volna véres fejedbe vasgolyót akasztottad volna a szárítókötélre nyugalmadat te féreg országfutó bolond. De így a csontok mélyén a zápuló velőben mint óriási cérna tekergőzik a láz téged immár a füvek a rét a nyári este az asszonycomb hatalma többé meg nem aláz A jövendődet félted soha nem lesz tekergő fiad kisdundi lányok se fehér asszonyod lettél volna csavargó gyújtogató mihaszna pazarolhattad volna másra szent mosolyod Mint így akár a barmok pusztulni tehetetlen az esti szélben nézem a város köveit a millió galambot mormolván béke béke az esti szürkületben de rajtad nem segít. 3. 4. Követ — dobd vissza kővel, ki kővel megdobott! Ne engedd oszladásnak a húst, verd a dobot; okádj tüzet magadból, taníts meg, hogy ki vagy s megkergült világgal élni, jaj, élni csak, Soha többé a fegyvert ne engedd, üss oda, benőtte már a páncélsisakot a moha, a mindig újra gyűlő erdőn a göngyvirág, valami újra készül, csodára a világ, béke lesz, béke, béke! A főtér köveit nézem, s zokogva érzem, hogy rajtad nem segít.
