Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Szabó Béla: Ebek lázadása (Regényrészlet)

egészsége felől... A főszerkesztő pedig fölényesen és mindenttudóan válaszolt, majd kedveskedve kihúzott nadrágzsebéből egy rágógumit és megkínálta az adófizetőt. Tip ilyenkor a farkát csóválta örömében, ő már tudta, hogy gazdája részéről ez a legmagasabb kitüntetés. Dollár helyett olcsó gumival ajándékozta meg ismerőseit és hitelezőit. Az adófizető persze bevette a maszlagot és keserű, bánatos arccal rágta a gazdag Amerikának ezt a hitvány termékét.

Tip őszintén mulatott volna az adófizetők ostobaságán és hiszékenységén, ha ilyesmit egyáltalán mulatságosnak tartott volna kutyaszempontból. Inkább tanulságos volt, és az a nézet alakult ki benne, hogy egy kutyát semmiesetre sem lehet olyan könnyen becsapni, mint egy kétlábú, adófizető állampolgárt.

Tip nem is csodálkozott többé azon, hogy gazdája nem akar dolgozni. Minek is dolgozna, ha így is fényesen megél. Itt terpeszkedik a kávéházi asztalnál és a kétlá- búak körülötte rajzanak, lesik minden szavát, mint valami felsőbbrendű parancsot ... Ügy terpeszkedett a széken, mintha az egész kávéház az övé lenne a tükrökkel, a csillárokkal, a feketeruhás pincérekkel együtt. Viselkedése úgy hatott, mintha mellényzsebéből ki tudná fizetni az egészet ... Nem is lett volna oly nagy fáradság, nem kellett volna nagyon erőltetnie magát... Fölösleges volt most főszerkesztőnek lenni és nem kellett többé vezércikkeket ugatnia, egyszerűen abból gazdagodott, hogy amerikai állampolgár volt. Az elegáns kétlábúak frissen kiborotváltan, a hölgyek pedig finoman kifestve, illatosán mosolyogva vonultak elébe és teljesítették kívánságait.

Nohát ilyen komédiát Tip még nem látott. A dollár egyenesen homályba borította az ő jelenlétét, futkoshatott és csavaroghatott volna, amennyit akar... De nem, most nem csavargott, kíváncsi volt, mi lesz a komédia vége. Várt, izgalommal leste a jeladást, mert kutyaszimattal érezte, hogy valaminek mégis történnie kell, ami őt is érinteni fogja. Észrevette a műmosolyon keresztül is, hogy mikor békét- lenkedik gazdája felpuffadt hasa. Pontosan észrevette ezt a műfogakon és a hang lejtésén, amikor a görcs, a hascsikarás közbeszólt.

Egyelőre azonban nem történt semmi említésre méltó, hacsak az nem, hogy gazdája súlyos ezresekért eladta az arany töltőtollakat és még súlyosabb pénzért a drága gyógyszereket, a penicillint, a streptomicint. E gyógyszerekhez szegény ember alig jutott, mert gazdája pontosan tudta, kinek érdemes e méregdrága gyógyszereket felajánlani. Nem, igazán nem lehetett azt állítani, hogy Tip gazdája könyörületes lett volna valakihez. Műmosolyt vagy rágógumit szívesen és nagylelkűen adott, de többet nem ... Ezek az üzletek természetesen a legnagyobb óvatosság és titoktartás mellett zajlottak le, nehogy a hatóságok tudomást szerezzenek a sötét üzelmekről.

Amikor a súlyos ezresek már a birtokában voltak, kezdődött a hajsza az arany- dukátokért, amelyek a város és a vidék minden részéről láthatatlan és rejtélyes útakon feléje vándoroltak, azzal a biztonsággal, csökönyösséggel, ahogy igyekvő, eleven források, csermelyek, fürge patakok, gyorsiramú folyók és széleshátú mély folyamok a tenger vizébe hanyatlanak. Tip gazdájának már tengernyi pénze volt és hitele, mint „amerikai állampolgárnak“ megrendíthetetlen. Mindenki boldogan felajánlotta neki pénzét, aranyát, ékszerét, jótállás nélkül természetesen, tisztán Tip jelenlétében, aki egyedüli tanúja volt a bizarr és fantasztikummal határos üzel- meknek. A cinkosok a jótállás kérdését szóvá sem merték tenni, féltek, rettegtek attól, hogy az amerikai „állampolgárt“ a bizalmatlanság leghalványabb megnyilvánulása komolyan megsérti. Néma alázattal járultak elibe összekuporg atott vagyonukkal, mosolyogva, szinte szemérmesen bízták rá lelkűket, abban a reményben, hogy vagyonuk roncsaiból, mint egy gubóból kibújik egyszer a lepke, a „dollár“.

És az „amerikai állampolgár“ felé folyt, áramlott az arany, dukátok formájában. A tönkrement, sebzett város igyekezett mégegyszer feltámadni a diadal, a „dollár“ képében. Az elrejtett arany, amit mindenki dédelgetett és őrzött, mint utolsó lehetőséget, most napfényre került, megindult, eleven lett a dollár nimbuszától, amit az „amerikai állampolgár“ árasztott magából. Tip gazdájának nem volt többé szüksége „emberi méltóságra“, a dollár mindent pótolt, csak mosolyogni kellett vadonatúj amerikai műfogaival és kényelmesen elhelyezkedni a törzsasztalnál püffedt, laza hasával, mint egy beteg Buddha. Ilyen körülmények között érthető, hogy a gazda Tipről is megfeledkezett, nem volt rá többé szüksége. így történt aztán, hogy e lázas napokban, amikor a háború áldó-