Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Jaroslava Blažková: Nylonhold (Regényrészlet)
csodás életre keltek, mintha máris kócos feltalálók aludnának bennük. Vandát elfogta a félelem, hogy ne kezdjen ismét a gyermekekről beszélni. De csak az érdekelte, vajon jó-e a szigetelés, és az ajtók a teraszon jól zárulnak-e. — Tudja, mi magában a nagyszerű? — kérdezte Vanda. — Hogy nem udvarol nekem. Higgye el, szörnyű érzés ... A férfi örökös küzdelme a nővel, untat engem. A képviselő elmosolyodott: — Ne csaljon oly feltűnően, Vanda. Az a harc a maguk legkedvesebb játéka. A gumielefántot már kinőtte. — Igaz — suttogta. — De így is kellemes valakit ismerni, akivel szemben nem kell folyton készenlétben lenni. — Nagy önuralomba kerül, de tényleg nem udvarolok magának. Nem is fogok. — Nem vagyok a maga típusa. — Mindennek ellenére a kérdés meglepte a képviselőt. — Egyetlen nőnek sem fogok udvarolni. — Miért? — Nem vagyok eléggé egészséges a házasságra. Meg szerette volna kérdezni, fizikailag-e, avagy másképp, de ismét nekiütköztek a múltnak, mint az égési sebnek, amely nem tűr érintést. A hálószobába egy csoport látogató érkezett, egy kívánatos fiatal óvónő uzsonnázni hívta őket a földszintre és Vanda körül mint hűséges szputnyikok, forogni kezdett két jószándékú elvtárs. További beszélgetésre nem nyílt lehetőség. Vandát nyugtalanította a képviselő különössége, minden áron tudni akarta, mi az, ami átizzik egyszerűsége le nem faragott kérgén. Este nyolc után ért haza a tavaszias városon, kezében hóvirággal, szerelmesek raja közt, a szélben, amely idáig hozta a rétek visszhangját, a vízzel telt árkok illatát. Ahogy átsietett az útkereszteződésnél, elejtette csokrát. Lehajolt érte és nyomban elugrott a fékező teherautó előtt. Felvillant benne. — Lehet, hogy azért más, mert átélte a saját halálát. A képviselő ott ült a park padján. Ritkán kívánta meg a pihenést, de most engedett a vágynak. A tavasz kicsalogatta s az ereiben parasztvér érzett, amely kényszerítette, hogy leguggoljon és érintse a földet. Szétnyitott újsággal ült, s hagyta, hogy elvonuljon előtte a világ. Emberek, akik meghaltak, gyerekek, akik születtek. Japánban a szökőár, a szemnélküli kétfejű, halfarkú újszülött. Brüsszelben felépítették az Atomiumot. Alumínium golyói az emberi fejet mintázták. Legények nevettek és körhintáztak. Egy katona majmot nyert a lövöldében és a lánynak adta. Millió köbméter föld. A csehszlovák pavilon aranyérmet nyert. Mindig háború van valahol a világon! Születés és halál, és köztük a tér — élet. A képviselő behúnyta szemét az áprilisi nap elől. A Dunán hajósziréna búgott, a gyerekek golyóztak. A folyam partján virágoztak a fűzfák. A képviselő beletemetkezett az újságba. Az aranyosmaróti hűtőszekrényekről olvasott és hogy a Magas-Tátra szállodai tervpályázátán az első díjat nem osztották ki. A második díjat a „Kék háromszögben spirális“ jeligére, a harmadikat a „Nylonhold“ jeligére beküldött pályázati mű nyerte. A képviselő fölemelte a fejét. Nylonhold — micsoda ötlet. Ugyanebben a pillanatban két sétánnyal arrébb Vanda ezt mondta Andrejnak: — Nézd, nincs tovább értelme. Andrej a vizet nézte. Az ár zavaros volt, letört gallyak úsztak benne. — Minden kapcsolatnak megvan a maga csúcsa, amely után minden egyformává válik. Vagyis — hanyatlik. És én nem akarom ... Orrára kiugrót az első szeplő, és vörös haja halványkék ballonkabátjára hullott. — Jól tudom, hogy sok mindent tettél értem, de mi várna ránk? Még ha össze is házasodnánk. Megszokás, unalom. — Szóval, nem vagyok számodra eléggé érdekes. — Nem az érdekességről van szó. — De igen. Nálad mindig erről van szó. És még egyről: egyszerűen nem szeretsz eléggé. — Andrej! — Megszokás, unalom. Hiszen ez mindig így van. — Ez nem mentség. Én nem akarom, érted, nem akarom! — Nem kényszeríthetlek semmire. — Ne légy oly rideg, kérlek. A sétányon egy anya haladt a kislányával. — Hány lábacskája van a malacnak? — Négy. — És minek van öt lába? — Öt? Azt én bizony nem tudom. Vanda felindultan Andrej vállára dőlt, érezte, hogy száguldoz benne a forró élet.
