Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Pavol Stevček: Megjegyzések a szlovák prózáról és J. Blažková regényéről
megjegyzések a szlovák prózáról és J. BJažková regényéről A mai prózáról folyó szlovák — illetve csehszlovák — irodalmi vitákban általában nem látnak alapvető különbséget a cseh és a szlovák irodalmi viszonyok között, aközött, hogy miből nő ki a próza fejlődési irányzata az egyik és a másik irodalomban. Csehországban lényegében űj tehetségek jelentkezéséről van szó, akik többé-kevésbé egységes nemzedéket alkotnak, legalábbis műveik témáját, szellemi atmoszféráját. és nézeteiket tekintve; ez az egység már csorba, ha művészi szempontból vizsgáljuk. Szlovákiában a próza aktivitását elsősorban a már ismert szerzők regenerációja és továbbfejlődése jelenti — névsoruk nem is oly hosszú: Tatarka, Mináč, Bednár, Jašík, Mňačko. Emellett érdekes, hogy a szlovák széppróza eredményei minden további nélkül összehasonlíthatók a cseh próza eredményeivel, sokban azonosíthatók, sőt bizonyos tekintetben a szlovák próza előbbre jutott. A cseh prózai írásműveknek nagy előnye a téma merész felvetése és újdonsága; ily értelemben véve mind egytől-egyig mai. A szlovák próza észrevehetően előbbre jutott, ha azt vizsgáljuk, filozófiailag mily mélyen és teljesen fogták fel a szerzők szocialista történelmünk körforgását; a művek gondolati és erkölcsi mondandója a történelemben, a nemzeti, társadalmi és politikai tapasztalatok hosszú sorában gyökeredzik, s ezért e müvek teljesebbek, művészileg érettebbek. Bizonyára nem véletlen, hogy a mai szlovák próza fejlődését a novellák és regények jelzik, ugyanakkor a cseh próza a karcolat és a riport felé hajlik; ebből is nyilvánvaló, hogy a cseh prózaírók elsősorban próbálkoznak és kísérleteznek, a szlovák szerzők beérlelik, formába öntik élményanyagukat. A szlovák széppróza utolsó időszakát Mináč regénytrilógiája és újabb novellái, Mňačko Engelchenje, Tatarka Beszélgetései, Bednár novellái és Jašik posthumus könyvei (A holtak nem énekelnek, Fekete és fehér körök. Rege a fehér sziklákról) jellemzik. Ezek a művek a második és nyilván utolsó visszatérést jelentik a szocializmusért folytatott harcunk (,korai“ időszakába, s nem csupán ábrázolni kívánják a nemzetünk által napjainkig megtett utat, hanem egyben egy történelmi szakasz új értékelését is kívánják adni. Ez az új értékelés — jobban mondva: átértékelés — nagyrészt hiányzik a mai cseh prózából. Ügy vélem, éppen itt kereshetjük a csehszlovák irodalmi egy- másrahatás új, minőségileg magasabb fokát: a cseh próza közvetlenül és közvetve arra készteti a szlovák prózaírókat, hogy mélyrehatóbban érdeklődjenek a közvetlen jelen iránt — a szlovák próza viszont a csehet arra ösztönzi, hogy célszerűn visszavisszatérjen a legközelebbi múltba. Stílusát tekintve a mai szlovák próza nem, oly sokrétű, mint a költészet; érdekes módon ez mindkét műfajnak kárára van. A költészetnek nem használ, hogy sok, szabálytalanul sok a „stílus“ és „program“ — a prózának viszont komoly baja, hogy kevés van belőlük. Egy kissé felnagyítva a dolgokat szinte az a helyzet, hogy a mai szlovák költészet stílusviszonylataiban a modern líra egész történetét magába foglalja. Megtaláljuk azt, amivel a modern szlovák költészet kezdődött, vagyis a folklórt és népi hangvételt (Plávka költészete, amely legszembetűnőbben és programszerűen „Liptói síp“ című könyvében nyilvánul meg; megvannak a ruralizmus nyomai (Julius Lenko költészete, amely gondolatilag A földhöz hajlok c. kötetében teljesedik be); a szimbolizmus ott él Milan Rúfus „Mire megérünk“ c. első kötetében; a szürrealizmus és a poetizmus a legfiatalabb költők műveiben (L. Feldek „Jediný slaný domov“ — Pavel Števček
